ARTOPÉD BALANSZ // Meditációs objektumok hendikepje

Kiállítás

2015. november 3. (kedd), 19.00 — december 3. (csütörtök)

1061 Budapest, Andrássy út. 32

 

Tisztelettel meghívjuk a 
A KANTOR 100 művészeti pályázat nyertesének a Metanoia Artopédia alkotócsoport:  ARTOPÉD BALANSZ // Meditációs objektumok hendikepje című kiállításának megnyitójára!

Tadeusz Kantor születésének 100. évfordulójára meghirdetett művészeti pályázat nyertes alkotóinak kiállításán tárgyinstallációk, meditációs objektumok, installációs-fotók és typo képgrafikák egyedi válogatása és helyspecifikus installálása - Kantor ars poeticájával összhangban, arra reflektálva - a színház, a költészet és a képzőművészet határait feszegeti.

Három idősík egy térben sorakozik fel, melyek összekapcsolásából, új dimenziókkal rendelkező, színház születik. Különböző műfajok eggyé kovácsolódnak, funkciójukat vesztett objektumok „valós” szerephez jutnak. 

Kántor találkozása Heidegger és Bergson lételméletével, új kontextusba helyezi a 20. századi színház fogalmát. A képeken megragadott múlt, a térben érzékelhető jelen és a jövőt felvillantó bolyongó nőalak-
performance-a, képes elvinni minket az illúzió és a realitás labirintusába. 

A kiállítást a 
„Tektonikus lemezeim” című, egyedi hangulatú performance előadással nyitja meg Erdély Perovics Andrea.

A megnyitó időpontja: 2015. November 3 –án 19.00 h.
A megnyitó és kiállítás helyszíne: Budapest, Andrássy út 32. Latarka Galéria

Megnyító beszédet tart: Fekete Váli kurátor

A kiállítás művészei:
Perovics Zoltán – a Metanoia Artopédia alapító-rendezője, díszlet és látvány tervezője,
Tóth Balázs Zoltán – a Metanoia Artopédia fotósa,
Molnár Tamás – grafikusművész,

A kiállítás megtekinthető: 2015. december 3-ig, a Latarka Galéria nyitva tartási idejében.
facebook esemény:
https://www.facebook.com/events/421339421395144/
#EUNIC

Megjelenésére feltétlenül számítunk, üdvözlettel a Latarka Galéria kurátorai:
Tomasz Piars - képzőművész
Bánki Ákos - képzőművész 
 Bársony István - építész

Esse Bánki Ákos - képzőművész

Artopéd-ars poetica - Művészetellenes, anti-művészetellenes Művészet– gondolatok Perovics Zoltán Artopéd balansz c. meditaciós objektuma kapcsán –

Röviden a Metanoia Artopédiáról

Perovics Zoltán (Pero) a Metanoia Artopédia Színház alapító rendezője. Előadásai  a külföldi és budapesti bemutatókat leszámítva változó, gyakran mostoha körülmények között születtek meg Szegeden. Az elmúlt 24 évben a Metanoia Artopédia több alkalommal vendégszerepelt rangos európai fesztiválokon és nagyvárosokban. Pero rendezéseinek, koprodukciós együttműködéseinek fogadtatása, méltatása külföldön (különösen Amszterdamban, Szentpéterváron, több alkalommal Lengyelországban) mind tartalmi, mind formai építkezését illetően egyértelműen pozítív, míg  Magyarországon nemegyszer viharos, sőt botrányos vitákat váltott ki kritikusai és nézői körében. Tény, hogy a Metanoia Artopédia előadásai, eseményei azok véleményezőit soha sem hagyták hidegen. Az előadásokkal kapcsolatban a nézők által hangoztatott és gyakran visszatérő jelzők önmagukért beszélnek, úgy mint: “megújítja a színházat”, “ Az Avantgarde kora lejárt“, “katartikus”, “hipnotikus”, “ez nekem magas”, “lenyűgöző”, “értelmezhetetlen”, “a rend színháza”, “(nem) politikus színház”, “zseniális”, “vízionárius”, “költői színház”, “Ez meg mit akart?”, “tetszett, de nem értettem”, “világszínvonalú”, “kegyetlen”, “dionyszoszi”, “öncélú”, “szakrális”, stb.Pero egyik Haszontalan szövegében a következőket írja a Társulatról: “A Metanoia Artopédia a “színházi társadalmon” kívülálló színházakhoz képest is kívülálló, semmilyen értelemben sem praktikus, nem kifizetődő. Ebben az artopéd szabadságban vállalja azt a tartalmi és formai építkezést/perfekcionizmust, amely időigényes és kockázatos ugyan, de amely a kísérletezés/felfedezés egyedüli lehetőségét adja. Nyomorúságosan termékeny külső/belső ingamozgás ez, a jelenvalóság, az ismeretlen és a képzelet egybegyújtó centrumában. Az Artopédlandiában foganó katarzispont létezésünk teljességéért ragyog, ha valóban kihordjuk, ellenkező esetben ott az áramvonalas, praktikus koraszülött, a halott és divatos középszer. Ma mindenütt ez van.”

 Perovics Zoltán alkotói magatartásáról

 Hegel szerint a vallás, a filozófia és a művészet egy gyökérből nő ki. Pero alkotásainak minden kis részecskéje ezt támasztja alá. A vallás, mint hit; a fiozófia, mint kérdések felvetése; a művészet, mint a folytonos keresés. Nincsenek praktikus érdekek, nincs haszon. Mintegy az abszolút léthez való hűségként, az alkotások (installációk, előadások) meg kell, hogy szülessenek – ezt nevezi Karl Jaspers feltétlen parancsnak. “Nem tudni miért csinál színházat. Úgy tűnik, nincs célja vele. Az az érzésem, ahogy nézem az előadását, hogy ennek létre kellett jönnie, ennek a kis univerzumnak, ahonnan belelátni abba a nagyobba, vagy még kisebbe – egyre megy.”1 A feltétlen parancs nem a tudás tárgya, hanem a hit eleme. Megmagyarázhatatlan hajtóerő. A feltétlen parancs forrása az egyénben van – a bensőjében – ez biztosítja belső tartását azáltal, hogy ami benne van nemcsak önmaga. Min Tanaka, korunk egyik legkiválóbb táncosa szerint a táncos vagy színész, olyan mélyre kell ásson, hogy elveszítse önmagát és találkozzon sok más én-jével – mert a nézők a testen keresztül kell lássák a mindenséget. Hamvas Béla: “(…) ha magamat önmagamnak tartom meg, magamat elvesztem, és létem is elvész. S ha önmagamat eleresztem, megnyerem, és létem gazdagsággal telik meg.”2 Perovics Zoltán ezt az alkotásain keresztül minden alkalommal megteszi.Tárgyakat kelt életre. “Ahogy az emlékezet megcsomózótt fehér zsebkendője átváltozik a szemünk láttára a Tanítás Angyalává, majd pedig égbe tartó romolhatatlan bárkává lesz, mely mintha Mahler szimfóniájának hullámain lebegne már-már anyagtalanul a felsőbb régiókba a közönség néma áhitatától követve, úgy megy át a maga metamorfózisain a fekete tér is: a börtön falai “spiritualizálódnak”, feloldódnak, s lábunk alatt nem a föld nyílik meg, hanem a hit szakadéka egyetlen parányi fényponttal a horizont fölött.”3 – írja Mikola Gyöngyi Pero lakásszínházi előadásáról, amelyet Tizenhárom hónap – házi őrizetben címmel mutattak be az Artopéd Műteremben. Egy-egy installációja több rendezésében is szerepel, de minden alkalommal más jelentéssel bír. Mindig a térben elhelyezett pozíciójától, a megvilágítástól és a színészek hozzávaló viszonyától is függ. Az installációk, akár az élőlények is, idővel változnak, egyre többet vagy kevesebbet tudnak és ezáltal újabb összefüggésekben mutatkoznak meg, újabb kérdéseket vetnek fel, ill. újabb olvasati lehetőségeket kínálnak azok szemlélőinek, olvasóinak. Installációihoz való viszonyában is érezhető a nyitottság megtartása, az azokkal kapcsolatos új lehetőségek megragadása és feltárása - a folytonos keresés. Ezek fényében látom megközelíthetőnek azt a kis installációt, amelyről az alábbiakban írok. Pero következő munkájában az ő saját történetének, küzdelmeinek, alkotói magatartásának, azok miértjei esszenciálisan, letisztultan megmutatkoznak. Számomra abból kiolvashatónak tűnik Artopéd-ars poeticaja is.

Artopéd balansz – Művészetellenes,anti-művészetellenes Művészet – című meditációs objektumáról

 Egy 1, 2 m magas, háromszög alapú, karcsú, kerekes fémállvány csúcsán körbeforgatható, kb. 25 cm x 25 cm-es alapterületű fekete drapériával letakart négyzetalapú sík felületen, egy 20-25cm magasságú, fából és fémből készült miniatűr rokkantkocsi menetirányban előrefelé forgó kerekeivel haladó mozgást imitál. A kis tolókocsi ülőkéjén nem ül senki. A tolókocsi fejtámláján egy kb. 60-70cm hosszúságú, karcsú nádpálca ballanszpontján támaszkodva ringatózik. A nádpálca menetirányba mutató végén egy egész dióbél egyensúlyoz, míg keskenyedő végén egy kicsiny WC papírsáv zászlócskaként lengedez. A nádpálca első negyedének egyik pontjából ívben induló, gyeplőként is funkcionáló laza cérnaszálak összeköttetésben állnak a - kerék forgó mozgásával összehangoltan, ciklikusan billenő - kis fémszerkezettel, amely a kocsi zökkenései, valamint a változó légmozgás által is befolyásolt nádszál mozgását kontrollálja és viszont befolyásolja. Nem kell sokáig szemlélődnünk, hogy észrevegyük a drapériával letakart sík felület oldalából kiálló és látszólag ugyancsak magától körbeforgó kis tekerőkart, amelyen egy fehér tollpihe csüngve követi a kar mozgását. Látszólag magától forog az a kis kar, amellyel elvileg mozgásba hozhatná a mutatványos, vagy a kíváncsiskodó a tolókocsi kerekeit.A szemlélő számára az első pillanattól világos, hogy van valahol egy rejtett mozgató, egy rejtett forrás, amely az alapmozgást produkálja. Az is világos, hogy mégis éppen ennek a rejtett forrásnak alkalmazása idézi elő a szemlélő bizonytalanságát, ill. indítja be sok más gondolat mellett a mozgással, mozgatóval, mozgatottsággal kapcsolatos megannyi lehetséges kérdés felvetését. Első benyomásunk az lehet, hogy a kis Artopéd-kocsi magától halad, hogy esetleg elszabadult, vagy, hogy azt annak láthatatlan utasa hajtja. Ezeket a benyomásainkat erősítheti a magától forgó kis indítókar látványa is.A nád az ókorban a királyság szimbóluma volt. Érzékeny, finom, és mégis képes sértetlenül túlélni nagy viharokat is. Ha egy embert egy nádszálhoz hasonlítanak, akkor ott a királyi tartás mellett az alkat látszólagos törékenységén át a rugalmasságán túl, az ellentmondást nem tűrő és a kompromisszummentes tulajdonságaira is utalhatnak.A dióbél formáját, rajzolatait szemlélve, első asszociációnk azt az agytekervényekkel, az agy működésével, a rációval, a tudatos gondolkozással hozhatja összefüggésbe. Menetirányba vezeti/irányítja a tolókocsit.  A WC-papírsáv. “Artopédlandia lobogója újrahasznosított papírból készül, minimum egy törlésre alkalmas hosszúságú WC-papírsáv. Színe a fehérhez közelít. Törtfehér.”4 A Metanoia Artopédia szinte minden előadásában sor kerül az “ünnepélyes” Artopéd zászlófelvonására.A rokkantkocsi utalhat nyomorúságra, valamilyen hátrányosságra, nehézségekre, tökéletlenségre. De ez a hátrányosság a nehézségek ellenére óriási erővé válhat. Az Artopéd-kocsi egyik legfőbb varázsa talán éppen az, hogy azt az illúziót kelti a szemlélőben, hogy a gép, a tárgy, az eszköz itt mintha egy másik dimenzióba lépne, mintha átlelkesülne, kiszabadulna látszólagos, eredeti tárgyiasságából, funkciójából és gépiességéből is. Ebben az átlelkesültségében céltudatosan halad a maga útján valami felé, ahogyan Cervantes hőse, az örök illúziók és reménytelen küzdelmek (szélmalomharcok) allegórikus alakja - Don Quijote de la Mancha lovagja is tette. Minden akadályt legyőzve halad a “bizonytalan bizonyossága” felé és mintha egy láthatatlan személy segítene a kis tolókocsinak a tekerőkar forgatásával, amelyen a tollpihe lengedezik. A toll, mint a lélek szimbóluma, a mozgatóerő, amely képes a csodákra, és képes megvívni a szélmalomharcait is, hogy megvédje Dulcineája, szerelme becsületét. Persze ennek a tollpihének a forgatókaron való jelenléte felfogható szignóként is. (Megjegyzés: érdekesség, hogy PERO jelentése a szláv nyelveken hol madártoll, hol annak hegye, amellyel írnak – sok ehhez hasonló finom, apró utalás lelhető fel Pero installációiban.) A karon forgó tollpihe, a szemlélőben azt a benyomást is keltheti, hogy az ennek a miniatűr Artopéd-kocsinak - amely magának a kreálásnak, artopéd-art-nak metaforája - magának az alkotásnak elragadtatottja, mozgatottja, de úgyanúgy utalhat a kerekeivel forgó haladó kocsi, és a forgó tekerőkaron lengő pihe közötti rejtett tengelyre, amely mindkettejük valódi mozgatója, amely nem csak valamilyen rejtett áramforással van összefüggésben, hanem magával az alkotói képzelettel, magával az ismeretlennel, a kimeríthetetlennel, amelyben az installáció fogant, amelyből az előlépett és folyamatosan előlép, mert mindig érinti a kiszámíthatatlan, a váratlan, mint pl. a szellő erejének állandó jelenléte. Tehát olvasatunk leszámolhat az összes látszat mozgatóval.Persze miközben erről elmélkedünk, a kis rokkantkocsi fejtámláján a nád “lélegzetelállító eleganciával balanszírozik a Van és a Nincs között.”5 A ráció (dióbél)  határozottan, menetirányba mutat, mögötte a kis (“semmis”) zászló lengedez, integet, játszadozik a szellővel. Ha a dióbél az alfára, a fejre, az agyra, a tudatra, vagy tudatosságra, az értelemre, a szellemre, a gondolkozás szervére, ill. mindezek együttesére is utalhat, akkor a kis wc-papírsáv, mint valami farkinca, ösztönként, tudatalattiként, a tudattalanként, a dolgok omegájaként is felfogható, amelyek a fejtámla balansz pontján, egy pontban nyugszanak, összeköttetésben a láthatatlan mozgatóval és annak szemlélőjével. Aki talán olvasatának összeköttetettségében szívének melegedését érezve azt is gondolhatja, hiszen ez én vagyok, ez a kis Artopéd-kocsi maga az emberi lény minden esendőségével és hibájával, örömével és fájdalmával és nyomorúságával.A két pólust a nád egyesíti – királyi eleganciával. A nád törékenysége, érzékenysége, finomsága egy apró szellőcske hatására is válságos helyzetbe kerülhet, de mindig visszatalál, megtalálja az egyensúlyt. A kiszolgáltatottságában is ott az ereje, egyenes tartásában, könnyedségében, rugalmasságában bizonyossága maga a nyugalom, amely mozgása alapja, bázisa és balansz pontja.“Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem is sejti, hogy mennyivel erősebb nála.”(Blaise Pascal: Gondolatok)

Erdély Perovics Andrea