ÖSZTÖN-ŐS kortárs művészeti kiállitás

Kiállítás

2017. január 11. (szerda), 19.00 — február 9. (csütörtök)

1061 Budapest, Andrássy út. 32

ÖSZTÖN-ŐS

Kiállítás megnyitó: 2017. Január 11-én, 19 órakor

Kiállító művészek: Demcsák Dóra Vanda, Ecsedi Zsolt, Király Gábor, Kovács Ivó, Mendreczky Karina, Rabóczky Judit Rita, Szőke Gábor Miklós, Verebics Ágnes

Kiállítást megnyitja: Árvai - Józsa Kitty művészettörténész

Zene: KURO, EXILES // MUSÉE NOISE //

A januári kiállítás központjában az állatok megjelenítése áll. Az a téma, amely az ábrázolás kezdetétől a mai napig fontos helyet foglal el a képzőművészetben. Az esetek nagy százalékában megformálásuk szimbolizál valamit, ami leggyakrabban az ösztön világgal van kapcsolatban. Például nyers erő, vadság, ravaszság, kiszámítatlanság, elszántság stb. Nem véletlen, hogy gyakran az állatra jellemző formákkal szimbolizálnak egy sportegyesületet, vagy állat jelképeket hívnak segítségül a győzelem érdekében.
Az ÖSZTÖN-ŐS című kiállításon a kiállító művészek alkotásai különböző technikával készültek, a szobroktól a videó vetítésig. A műveken visszaköszön az, amely nemcsak az állatot, de az embert is cselekvésre buzdítja, vagyis a tudatalatti késztető ereje, maga az ösztön.

A kiállítás február 9- ig látható a LATARKA Galériában

Árvai-Józsa Kitty művészettörténész megnyitó beszéde:

Az a kérdés fel sem merült bennem, hogy releváns-e ez a téma, mármint az állatok ábrázolása napjainkban. Hiszen már az ősember is barlangrajzokon jelenítette meg a vadászatra kiszemelt áldozata körvonalait.  Na de hogyan, milyen módon foglalkoztathatja napjaink fiatal alkotóit és tulajdonképpen minden embert ez az örökérvényű témakör?

A kiállítóterek között szemlélődve a legkülönfélébb formai és technikai megoldásokkal létrehozott állatábrázolásokat láthatunk: Ecsedi Zsolt geometriai idomokra redukált bikája mereszti szarvait a belépő felé; kikerülhetetlenül, kecsesen nyújtóznak-dorombolnak Rabóczky Judit Rita dinamikusan alakított, öntörvényű macskái; Szőke Gábor Miklós installációjában hatalmas méretű, régi porszívóból, flekszből, láncfűrészből, rongyokból applikált kutyák vészjóslón kerítik körbe a vörös majmot; Kovács Ivó videómunkája révén az ösztönök rapszodikusan burjánzó, kiszámíthatatlan pulzálásának közepén találjuk magunkat; ugrásra készen állnak a futás pillanatában megragadott agarak, Demcsák Dóra Vanda alkotásai, melyeknek áramvonalas, lendületes teste fémhulladékból és acélforgácsokból épül fel; Mendreczky Karina grafikai sorozata pedig a vizek rejtélyes mélyére kalauzol, meseszerű jeleneteiben tekintélyes vízi emlősök varázslatos világába már-már játszótársként csöppen az ember. Döbbenten időzünk Verebics Ágnes alulemezre és vászonra festett, csonkított állatmaradványainak hatása alatt; Király Gábor állatalakjai markáns vonalaikkal, hatalmas karmaikkal első ránézésre talán félelmetesnek, nem eviláginak tűnhetnek, mégis szinte közel húznak magukhoz, felkeltenek a szemlélőben valami ismerősen emberit.

Ősi civilizációk óta képviseltetik magukat az állatokról készült festmények, szobrok, rajzok Görögországból, Krétáról, Babilonból, Rómából, Egyiptomból. A kora középkorban, a román stílus idején bontakozott ki a képzőművészetben az állatok jelképes, a vallásos gondolkodás alapfogalmaira utaló megjelenítése. A legfontosabb ábrázolások ikonográfiai típusokká rögződtek, amelyek aztán évszázadokra meghatározták a művészet formanyelvét. A keresztény középkori művészet állatszimbolikájának alakulásában például jelentős szerepet játszott a Physiologus, amely elsősorban az Ószövetség tanításaihoz ad magyarázatot. Az ilyen és ehhez hasonló munkák a természetben, és az állatvilágban a hit igazságainak magyarázatát keresték, leírásaikat ennek illusztrálására alkalmazták.

A tudományok fejlődésével a művészek egyre pontosabb anatómiai és mozgásbeli megfigyelések nyomán jelenítették meg az állatokat. Dürer ihletésére kiemelkedő művészek kezdtek foglalkozni az állatfigurák megörökítésével a reneszánsz idején, de számos alkotót inspirált maga a bibliai teremtéstörténet vagy Noé, az állatok megmentője is. Érdekes adalék lehet, hogy az állatok szenvedésének ábrázolása sokáig nem volt jellemző. Montaigne munkássága és La Fontaine meséi hoztak ezen a téren változást. 1793-ban, a francia forradalom idején jött létre a párizsi növénykert menazsériája (cirkuszi előadásra, mutatványra betanított állatok tartására szolgáló létesítmény), amely elindította az állatkertek divatját. A francia művészek ezek révén közel kerülhettek az egzotikus állatokhoz is, ide köthető a többek között Delacroix nevével is fémjelzett ún. állati művészet kiindulópontja. Azóta az állatvilág topikja a művészet minden irányzatában felmerült és a legkülönbözőbb stílusú, irányú és üzenetű megjelenítésre adott alkalmat, olyan kortárs művészek alkotásaiban is, mint Damien Hirst vagy Jeff Koons.

Mi az, ami az embert újra és újra az állatok titokzatos világának feltérképezésére és megjelenítésére sarkallja? A válasz – ahogy arra a kiállítás címe is utal – talán abban a bizonyos ősi, veleszületett képességben, az ösztönben rejlik. Egyes értelmezések szerint az ösztön tudattalanul végrehajtott, ámde célszerű cselekvések sorozata. Ilyen például az állatoknál a fészekrakás, a téli eleség biztosítása, a költözködés, stb. Az állatok életét jobbára azok az ösztönös cselekvések irányítják, melyek a táplálékra, biztonságra, fajfenntartásra összpontosulnak. Az emberi természet alapja is az ösztön. Ám az ember az egyetlen olyan lény, aki akarata által képes saját ösztöneit kontrollálni, és ezzel együtt arra is képes, hogy azokat elnyomja, eltorzítsa. Nála találkozunk az ösztönhöz hasonló, rokon jelenségekkel is, melyek sokszor szintén tudatunktól független törekvések (pl. becsvágy, hatalomvágy, stb.). Általában az egyén érvényesítésére szolgáló impulzusok ezek, de míg az állat minden ellenállás nélkül engedelmeskedik ösztöneinek, s aszerint cselekszik, addig az ember a tudat munkálkodásának eredményeként ellenállhat az ösztön késztető erejének.

Luis Réau megfogalmazása szerint elmondható tehát, hogy a művészetek történetében az alkotók „az állatokat nem önmagukban és nem önmagukért tanulmányozták, hanem az embernek, a Teremtés központjának nyers vázlataként. Az állati világ tükröt tart az ember elé, s ez saját természetének egyszerre nagyított és deformáló tükre, olyan képet ad, amelyben megjelenik szenvedélyeinek, erényeinek és bűneinek karikatúrája.”

Ezen okfejtés alapján az állatok megformálása legtöbbször nem csupán önmagáért való, hanem szimbolizál valamit, az emberi érzések kifejezésére is szolgál: minden faj valamit az emberről is elmond a művészet tükrében. Mert az a bizonyos késztető erő a tudatalattiban rendkívül fontos szerepet tölt be az élet alakításában. Volker Eid német teológus szerint az ösztön nem más, mint alakítás, integrálás, „spontán energiatartalék, ami az embert önmagából a társas valóság felé hajtja és megtartja abban, hogy például emberi találkozásokat keressen, nyelveket tanuljon, alkotó módon dolgozzon, keresse az élet értelmét és aszerint éljen.” 

Videók