PERPLEXING REFLECTIONS

kiállítás / exhibition

2017. szeptember 6. (szerda)

PERPLEXING REFLECTIONS kiállítás

 

Megnyító szeptember 6-án 19.00 órakor a KUBIK coworking galériában

 

Művészek: Bea Kusovszky, Tomasz Piars, Michał Janowski

Kiállítást megnyítja Mészáros Flóra művészettörténész

Kurátor: Patrycja Rup művészeti menedzser

Helyszin: KUBIK coworking, Jászai Mari tér 5-6. Budapest

Megtekinthető szeptember 29-ig

“különállónak kell lennie, kívülre helyezve, a szemünk előtt… és különböznie kell a valós dologtól.
A kép egy olyan dolog, amely nem a jelen levő dolog: valójában teljesen elválasztható tőle”

Jean-Luc Nancy

Hipnotizáló, felkavaró, visszás ábrázolások ismerős motívumokat kötnek össze nyugtalanító kollázsok formájában. Ingerlő hatásukkal egy vizuális játékra invitálják a nézőt, hogy megkérdőjelezze saját érzékelésébe vetett bizalmát. A Perplexing Reflections kiállítás egy olyan festményválogatást mutat be, amely az alkotás központi témájaként a láthatóságot és ennek funkcióját vizsgálja. A műalkotások önálló tárgyként vannak jelen, ugyanakkor egy képet kínálnak fel – a reprezentációt, ahol létrejön az ikonikus differencia és az immerzió kettőssége, belevonva a nézőt is a játékba; ezáltal a megfigyelő maga lesz a mű fő témája. A különbözőség megállapításának lehetőségét nevezi Gottfried Boehm ikonikus differenciának, ahol a szemlélő tulajdonképpen megszakítja a tárgy érzékelésének folyamatát azáltal, hogy vizuálisan megkülönbözteti a képet annak környezetétől. Az immerzió élménye a kép külső, reprezentatív karakterének érzékelése, “eltüntetve a határvonalat a képi és nem képi felületek közt”. – Kresimir Purgar. Ezen a ponton a megfigyelő különbséget tesz a valóság, mint olyan és a képeken ábrázolt valóság között. A festményválogatás jellegét a médium és a közölt tartalom közti erős viszony határozza meg; a festmények reprezentatív ereje kritikusan megközelíthető, ugyanakkor utalásokat tartalmaznak a néző befogadóképességére is a kép megtapasztalását illetően.

Boehm és Nancy megállapításait alapul véve bizonyos műalkotások, ahogy akár az absztrakt festmények is, esszenciálisan független tárgynak minősülnek; könnyedén “kiragadva” őket a valóságból ezek az alkotások kizárólag saját formájukra utalnak, nem céljuk bemutatni vagy lemásolni a tárgyi valóságot. Ezzel ellentétben a csalóka, ámulatba ejtő, a valóságot feltűnően utánzó képek – mint például a bemutatásra került hiperrealista művek – megpróbálják fenntartani a megegyezőséget a kép felszíne és a kép környezete között, a látvány által tőrbe csalva a néző érzékeit. Milyen válaszokat adhatnak a kortárs festmények a fent említett stratégiákra? Mi, nézők hogyan érzékeljük a valóságot? Hogyan állapítjuk meg a festmények hitelességét egy, az újmédia által befolyásolt világban? Az objektivitást figylmen kívül hagyó “tény nélküli” igazságok korában hogyan tudnak reagálni a festmények a rendszer szabályszerűségeire?

Bea Kusovszky egy magyar származású művész, aki az absztrakt expresszionizmustól a pop artig híres műalkotásokat kiválasztva egy sokrétegű referencia-rendszert alakított ki, a híres művészettörténeti narratívát és popkulturális elemeket is felhasználva. A jól ismert, híres Roy Lichtenstein-művek csupán háttérként jelennek meg a művész szemből ábrázolt, gyakran meztelen nőalakján, hiperrealista technikával szemléltetve. Kusovszky feminista választ ad az "idős mestereinknek": arra jelenségre reflektál, ahogy például Roy Lichtenstein vált az egyik leghíresebb amerikai géniusszá, mint férfi művész, vagy tágabb értelemben arra, hogy a művészettörténeti kánonban többnyire egy férfi művész képe jelenik meg mint az “univerzalitás” mutatója. A művész tárgyilagosan ábrázolt, szubmisszív női alakja azért mutatkozik meg ilyen módon, hogy válaszokat keresve szemügyre vehessük és nyomon követhessük a női testről kialakult olyan sztereotípiákat, közhelyeket, amelyek leszűkítik a nő tetsének szerepét csak szexuális funkciókra.

Miközben Bea Kusovszky művészete nem a fesztészethez, hanem inkább a fotózáshoz áll közel és valósághű folytonosságot teremt meg, Tomasz Piars, lengyel festő és budapesti székhelyű kurátor, festményeivel szólítja meg a szemlélőt. A kép felszínén látható ábrázolás és a festékkel kitöltött felületek közti eltérést vizsgálva teszi próbára a megfigyelő vizuális memóriáját. “Kollázsai” egy darabjaira hullott tükör felsokszorozódott elemeire emlékeztetnek; egy kiterjedt művészettörténeti kirakós játék jelenik meg, ahol a néző kiegésztheti a történetet. Míg a különböző idősíkokból, tradíciókból és vizuális rendszerekből felbukkanó szemelvények ugyanazon a felületen mutatkoznak meg, nem törekednek teljességre, inkább kihangsúlyozzák a változatosságot egymásban, amely ezáltal még élesebbé válik. A művészi kép belső strukturája megnyilatkozik: az eszközök, a módszerek és a szándék talákoznak.

Michał Janowski, lengyel származású művész szintén hisz abban, hogy egy festmény többre hivatott annál, hogy a valóság csekély másolata legyen. Lénygében a festészet lehetőséget nyújt mind az alkotónak, mind a megfigyelőnek arra, hogy a már lefektetett igazságok határait kutassa, továbbá lehetőséget ad a felfedezésre és egyidejűleg a dolgok újraértelmezésére is. Nicholas Johnston műgyűjtő gondosan körülírta Janowski festményeinek jellegét:

“Janowski legfőbb szándéka a felfedezés, amely arra vezeti őt, hogy munkáival megmutassa, hogyan is vész el emberi mivoltunk jelenkori életvitelünkben felmerülő megannyi ellentmondásos feszültség között, és – napjainkban, mikor az egyén, a személyiség szemmel láthatóan felsőbbrendű –, hogyan személytelendik el mégis egyre inkább korunk társadalma, hogyan válik materiálissá és zárkózik el mind inkább a spiritualitástól.”

A festői meglátások sokkal távolabbra mutatnak, mint a valóság megjelenítése, inkább egy titokzatos, sötét, szürreális képzeletvilág ihlette figuratív művészeti felfogás ez, amely széthullik és végül belemerül egy absztrakciós folyamba. A realisztikusan megalkotott elemek csaliként tűnnek elő, hogy felkeltsék a szemlélő figyelmét, és hogy aztán lidérces vízióik által megmutassák az utat a tudatos és a tudattalan összefonódása felé. A misztikusan zavarbaejtő kollázsok megrekednek egy afféle jelentések közti határterületen, a láthatóság és a kimondhatóság között félúton.

Az a jelentős változás, amely a vizuális kultúrában végbement a digitális korszak alatt megfosztotta a festett képeket elsődleges rendeltetésüktől: a valóság másolatának visszaadásától. A művészeti alkotásoktól a valóság precíz ábrázolása volt várható az újmédián keresztül, de a végbement erőteljes változásnak köszönhetően a festmények ma már egy egészen új perspektvából tudnak választ adni az újmédia által képviselt virtuális valóságra. A Perplexing Reflections kiállítás a fent említett stratégiákat megközelítve rámutat arra a kérdésre, hogyan is lehetnének képesek a kortárs műalkotások, mint materiális tárgyak a megszokott normákon túl megszólaltatni a valóságot.