A VÁRAKOZÁS ÉLETFORMA

Kiállítás

2014. május 15. (csütörtök), 19.00 — június 5. (csütörtök)

1061 Budapest, Andrássy út. 32

A Platán Galéria és a budapesti Lengyel Intézet tisztelettel meghivja Önt
Tasnádi József „A várakozás életforma”
cimű kiállításának megnyitójára 2014. május 15-én, csütörtökön 19 órára,
a Platán Galériába.
A kiállítást megnyitja:
Mélyi József
művészettörténész

 

A VÁRAKOZÁS ÉLETFORMA

 

A várakozásnak mindig van iránya. Amennyiben az irányt valami jónak tekintem, akkor a várakozást is valami jóként kell felfognom? A várakozásban és a reménykedésben fontos az idő mozzanat, a türelem. Ha szerencsém van, még a szabadság is eljöhet, és akkor azt mondhatom: végre történt valami emlékezetes.

A szabadság várható valami, vagy inkább váratlanul érkezik? Kiszámítható-e a szabadság, vagy inkább meglepetésszerű valami? Kérdés, hogy a váratlan mindig meglepetés? Vagy a váratlan minden esetben emlékezetes? Vagy... az emlékezetes mindig váratlan? Egyáltalán... a várható lehet emlékezetes?

Ha a várakozás életforma, akkor a reménykedés is bizonyára az. A várakozásban van valami parazitizmus, amelyben viszont van valami csodaszerű. Az, hogy a háttérben ott lehetnek az angyalok.

 

TASNÁDI József

 

 

WAITING IS A FORM OF LIFE

 

Waiting always has a direction. In case I consider direction to be good per se, shall I also consider waiting as such? In waiting, as in hoping, time factor – patience – plays an important role. If we are lucky even freedom will arrive and so we can admit: finally something memorable happened.

Is freedom something expectable or it rather comes unlooked-for? Is it calculable or unexpected? Then, we might ask whether the unexpected is always a surprise? Or, is it always memorable? Or… is the memorable always unexpected? In any case: can the expectable be memorable at all?

If waiting is a form of life then hoping can surely be that. Waiting contains some kind of parasitism, in which, however, there is something miracle-like: that angels might be there backstage.

 

TASNÁDI, József

English translation by ERHARDT, Miklós

 

 

Építészetet és képzőművészetet tanult.  

Az idő, az elvont fogalmiság, a láthatatlan és a lehetséges leképezésének lehetőségeit, az ellentmodásosság és a vizualitás kapcsolatait kutatja.

Kezdetben sokszorosított grafikával és táblakép festetészettel foglakozott. Azt követően installációkat és utópikus terv-műveket alkotott. A kétezres évek elején a szoftveres képi manipulációval, a mediális átírás módszereivel és a vizualizációval kísérletezett, interaktív videodíszleteket tervezett alternatív tánc- és színházi darabokhoz. Jelenleg ismét az installáció felé fordult érdeklődése.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Média Design szakán tervezést és szakelméleti tárgyakat tanít.

 

Platán Galéria, 1061 Bp., Andrássy út.32
Megtekinthető: június 5-ig, keddtől péntekig 11.00-19.00 óra között

 

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.881052005254000.1073741839.506375809388290&type=3

http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/a_varakozas_eletforma_.2352.html?module=38&mywbContentTypeCtrlAction=Item&mywbContentType_id=3

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=709062825822162&set=p.709062825822162&type=1&theater

https://www.flickr.com/photos/dromidriver_30/14006812739/

https://www.facebook.com/photo.php?v=679664652070958&set=vb.100000822883413&type=2&theater

http://vimeo.com/96591731


Régebben, amikor még én is kiállításokat rendeztem nem messze innét, az Andrássy út következő sarkán, odafelé gyalogolva sokat gondolkoztam azon, hogy lehetséges-e egyáltalán képzőművészeti alkotásokat bemutatni egy üvegfalú térben. Fizikailag persze semmi akadálya, de a feltárulás, megmutatkozás, titok szakrális fogalmainak így elvész az értelme. Amikor a múzeumok még templomok mintájára épültek, nem volt véletlen, hogy ugyanolyan előterük is volt, mint a régi, ókori görög, vagy középkori templomoknak: a néző számára egy előtéren át bejutva vált láthatóvá a szent kerület egy része. Mikor régen idáig jutottam a gondolkodásban, mindig eszembe jutott Duchamp és a Nagy Üveg, és annak átlátszósága, a képzőművészet általános deszakralizálódása, és mire magamban sikerült helyesen kimondanom ezt a szót, már észrevétlenül meg is tettem a Lengyel Intézettől a Goethe Intézetig tartó utat – a munkahelyen már nem lehet elméleti kérdéseken rágódni.

    Tasnádi József műve a kirakaton keresztül is látszik, aki például meg akarja dönteni az egy nap alatt megtekintett budapesti galériák rekordját, az itt szerencsésnek érezheti magát, csak bepillant, húz egy vonalat a statisztikába, már rohan is tovább: ezt is láttam. A Platán Galéria azonban csalóka hely. Mert mégsem lehet mindent látni. Nem látom kintről a csónak másik oldalát, nem látom van-e még a belsejében valami, ami megmagyarázza ezt az egészet, egy kis lego-figura, egy felirat valahol, egy jel, valami, amitől minden világossá és egy másik statisztikában, az érthető rovatban kipipálhatóvá válik. Tasnádi művén nincs további szembetűnő jel, belépve is csak az látszik, ami kintről. A csónakban kis csónak. Lebeg. A kis makettben ugyanúgy, mint a használható nagy tárgyban: evezők. Világba vetett, használatba vehető, mégis a használatból kivont tárgy. A döntő momentum talán az lehet, amikor rájövök, hogy bent vagyok. Amikor tudatosul a helyzet különlegessége, tulajdonképpen: kínossága. Itt állok egy térben, előttem egy valódi tárgy, valódi, vízre bocsátható csónakkal, benne ügyesen kifeszítve egy szépen megformált kis makettcsónak. Muszáj nézni, muszáj valamit gondolni. Egy többszörös abszurdum. Hiszen ha már galéria, miért nem festette meg: egy üres csónak a parton, érdekes szimbólum, sokan készítettek már hasonlót. Miért nem készített szobrot, mondjuk egy figurával? Vagy ez is szobor lenne? Miért nem készített legalább egy unalmas videót? Csupa kihagyott lehetőség. Egy installáció, néhány elemből, valaminek kell benne lennie.

    Ebbe a csónakba nem lehet beleülni. Ha megpróbálnám, nem sikerülhetne, nem lenne hozzá ülőhelyem. És a csónak magától megy. Magától áll. A szépen megformált kis csónak lenne maga az evezős, a mindent mozgásba lendítő figura? Önmagát mozgatja ez a kis szerkezet? De hát az is áll. Mint egy játékszer, olyan, abba már nem lehet beleülni, csak ha annyira kicsi lennék, mint egy legofigura. Kintről látnak, ahogy nézem a csónakot. Azt hiszik, enyém a csónak. Rossz helyre eveztem. Partra vettettem. Itt állok. Itt áll minden a galéria terében, megközelíthetetlenül. Vagy az is lehet, hogy már közelítettem. Mozgást vizionáltam, magamban dimenziókat változtattam, történeteket találtam ki, lehetőségeket mérlegeltem. Cselekvéseket szimuláltam, gondolatban. Metaforákban gondolkodtam. A térbeli képet filozofikus felvetésnek tekintettem. Belevetítettem egy képbe magam és mások életét. Az agyamba folyamatosan betörnek a képek, nem tudok mást tenni, a csónakra mint egy háttérre vetítem rá saját életemet. Most éppen két napja egy művészettörténészre, a barátomra, egykori legjobb tanáromra, Széphelyi F. Györgyre gondolok, meghalt. A csónak így Kháron ladikja lesz a fejemben, mintha üveg mögül nézném, ahogy távolodik. A csónakban a csónak halál-metafora lesz, egy ismeretlen költemény egyik sora. És az is eszembe jut, hogy én még szabadon járok az időben és térben, gondolatban ide-oda ugrok. Eszembe juthat Szentkuthy Miklós könyve, Az egyetlen metafora felé. Leveszem a polcról, keresgélek benne. Persze minden benne van abban is, ami az élethez kell, azt írja:

„S a harmadik tárgy: a koporsó. Milyen karcsú, arányos, elegáns és diszkrét, amint a fej fele mind magasabbra emelkedik az éle s mind szélesebbek lesznek az oldalai: nem ilyen formákon tanultuk-e a rajzot a gimnázium rajztermében? Ez a forma a halott munkás aktja: s tudom, hogy nem követek el káromlást, ha a fürdőtrikós lányok feszülő és éles testéhez hasonlítom. Ez a koporsó pontos, arányos, mint valami körzővel szerkesztett Vénusz, ez a koporsó „fit”, akár egy yacht vagy nyíl, vagy célnak ígért dárda. Virginitas mortis, mintha ez volna benne.”

Minden egyetlen metafora felé tart, akárhol állunk, akárhová nézünk. A lehetőségek mezőjén átvágva tekinthetjük a formát kiindulópontnak, kiválaszthatunk hozzá hasonlatosat, nőt is akár, kezdhetünk mindent a tekintettel, átsétálhatunk a művészettörténeti értelmezések során, a bonyolult, egymásba dobozolt világok lehetőségein, vagy beleereszkedhetünk a meditáció medencéjébe. Végül mégis minden egymásra másolódik, a modell és a realitás, a játék és a valóság közti határvonal eltűnik, a kép pedig kiélesedik, és ott látszik egy dárdaszerűen kihegyezett életmetafora. Az egész olyan nekem, mint egy üvegkoporsó. Amelyben a művészet él.

A kiállítást megnyitom.

 

(Mélyi József megnyitószövege, elhangzott 2014. május 15-én a Platán Galériában, Tasnádi József A várakozás életforma című kiállításának megnyitóján.)

- See more at: http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/a_varakozas_eletforma_.2352.html?module=38&mywbContentTypeCtrlAction=Item&mywbContentType_id=3#sthash.GAZeu2Rl.dpuf


Régebben, amikor még én is kiállításokat rendeztem nem messze innét, az Andrássy út következő sarkán, odafelé gyalogolva sokat gondolkoztam azon, hogy lehetséges-e egyáltalán képzőművészeti alkotásokat bemutatni egy üvegfalú térben. Fizikailag persze semmi akadálya, de a feltárulás, megmutatkozás, titok szakrális fogalmainak így elvész az értelme. Amikor a múzeumok még templomok mintájára épültek, nem volt véletlen, hogy ugyanolyan előterük is volt, mint a régi, ókori görög, vagy középkori templomoknak: a néző számára egy előtéren át bejutva vált láthatóvá a szent kerület egy része. Mikor régen idáig jutottam a gondolkodásban, mindig eszembe jutott Duchamp és a Nagy Üveg, és annak átlátszósága, a képzőművészet általános deszakralizálódása, és mire magamban sikerült helyesen kimondanom ezt a szót, már észrevétlenül meg is tettem a Lengyel Intézettől a Goethe Intézetig tartó utat – a munkahelyen már nem lehet elméleti kérdéseken rágódni.

    Tasnádi József műve a kirakaton keresztül is látszik, aki például meg akarja dönteni az egy nap alatt megtekintett budapesti galériák rekordját, az itt szerencsésnek érezheti magát, csak bepillant, húz egy vonalat a statisztikába, már rohan is tovább: ezt is láttam. A Platán Galéria azonban csalóka hely. Mert mégsem lehet mindent látni. Nem látom kintről a csónak másik oldalát, nem látom van-e még a belsejében valami, ami megmagyarázza ezt az egészet, egy kis lego-figura, egy felirat valahol, egy jel, valami, amitől minden világossá és egy másik statisztikában, az érthető rovatban kipipálhatóvá válik. Tasnádi művén nincs további szembetűnő jel, belépve is csak az látszik, ami kintről. A csónakban kis csónak. Lebeg. A kis makettben ugyanúgy, mint a használható nagy tárgyban: evezők. Világba vetett, használatba vehető, mégis a használatból kivont tárgy. A döntő momentum talán az lehet, amikor rájövök, hogy bent vagyok. Amikor tudatosul a helyzet különlegessége, tulajdonképpen: kínossága. Itt állok egy térben, előttem egy valódi tárgy, valódi, vízre bocsátható csónakkal, benne ügyesen kifeszítve egy szépen megformált kis makettcsónak. Muszáj nézni, muszáj valamit gondolni. Egy többszörös abszurdum. Hiszen ha már galéria, miért nem festette meg: egy üres csónak a parton, érdekes szimbólum, sokan készítettek már hasonlót. Miért nem készített szobrot, mondjuk egy figurával? Vagy ez is szobor lenne? Miért nem készített legalább egy unalmas videót? Csupa kihagyott lehetőség. Egy installáció, néhány elemből, valaminek kell benne lennie.

    Ebbe a csónakba nem lehet beleülni. Ha megpróbálnám, nem sikerülhetne, nem lenne hozzá ülőhelyem. És a csónak magától megy. Magától áll. A szépen megformált kis csónak lenne maga az evezős, a mindent mozgásba lendítő figura? Önmagát mozgatja ez a kis szerkezet? De hát az is áll. Mint egy játékszer, olyan, abba már nem lehet beleülni, csak ha annyira kicsi lennék, mint egy legofigura. Kintről látnak, ahogy nézem a csónakot. Azt hiszik, enyém a csónak. Rossz helyre eveztem. Partra vettettem. Itt állok. Itt áll minden a galéria terében, megközelíthetetlenül. Vagy az is lehet, hogy már közelítettem. Mozgást vizionáltam, magamban dimenziókat változtattam, történeteket találtam ki, lehetőségeket mérlegeltem. Cselekvéseket szimuláltam, gondolatban. Metaforákban gondolkodtam. A térbeli képet filozofikus felvetésnek tekintettem. Belevetítettem egy képbe magam és mások életét. Az agyamba folyamatosan betörnek a képek, nem tudok mást tenni, a csónakra mint egy háttérre vetítem rá saját életemet. Most éppen két napja egy művészettörténészre, a barátomra, egykori legjobb tanáromra, Széphelyi F. Györgyre gondolok, meghalt. A csónak így Kháron ladikja lesz a fejemben, mintha üveg mögül nézném, ahogy távolodik. A csónakban a csónak halál-metafora lesz, egy ismeretlen költemény egyik sora. És az is eszembe jut, hogy én még szabadon járok az időben és térben, gondolatban ide-oda ugrok. Eszembe juthat Szentkuthy Miklós könyve, Az egyetlen metafora felé. Leveszem a polcról, keresgélek benne. Persze minden benne van abban is, ami az élethez kell, azt írja:

„S a harmadik tárgy: a koporsó. Milyen karcsú, arányos, elegáns és diszkrét, amint a fej fele mind magasabbra emelkedik az éle s mind szélesebbek lesznek az oldalai: nem ilyen formákon tanultuk-e a rajzot a gimnázium rajztermében? Ez a forma a halott munkás aktja: s tudom, hogy nem követek el káromlást, ha a fürdőtrikós lányok feszülő és éles testéhez hasonlítom. Ez a koporsó pontos, arányos, mint valami körzővel szerkesztett Vénusz, ez a koporsó „fit”, akár egy yacht vagy nyíl, vagy célnak ígért dárda. Virginitas mortis, mintha ez volna benne.”

Minden egyetlen metafora felé tart, akárhol állunk, akárhová nézünk. A lehetőségek mezőjén átvágva tekinthetjük a formát kiindulópontnak, kiválaszthatunk hozzá hasonlatosat, nőt is akár, kezdhetünk mindent a tekintettel, átsétálhatunk a művészettörténeti értelmezések során, a bonyolult, egymásba dobozolt világok lehetőségein, vagy beleereszkedhetünk a meditáció medencéjébe. Végül mégis minden egymásra másolódik, a modell és a realitás, a játék és a valóság közti határvonal eltűnik, a kép pedig kiélesedik, és ott látszik egy dárdaszerűen kihegyezett életmetafora. Az egész olyan nekem, mint egy üvegkoporsó. Amelyben a művészet él.

A kiállítást megnyitom.

 

(Mélyi József megnyitószövege, elhangzott 2014. május 15-én a Platán Galériában, Tasnádi József A várakozás életforma című kiállításának megnyitóján.)

- See more at: http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/a_varakozas_eletforma_.2352.html?module=38&mywbContentTypeCtrlAction=Item&mywbContentType_id=3#sthash.GAZeu2Rl.dpuf