Kovalovszky Márta megnyitó beszéde

Kovalovszky Márta

PLATÁN20

GÉMES PÉTER: Vízvonal

Húsz évvel ezelőtt Gémes Péter kiállításával nyílt meg a Lengyel Intézet Platán Galériája. A művész 1972-1976 között a varsói Képzőművészeti  Főiskola növendéke volt, 1979-ben ösztöndíjjal újra visszatért Varsóba. Egész életében szoros szálak fűzték ezekhez a tanulóévekhez, a lengyel kultúrához, sok munkáját lengyel múzeumok és lengyel barátok őrzik. Első kiállítását 1981-ben Budapesten, az akkori Lengyel Tájékoztatási és Kulturális központban rendezte. Nem véletlen tehát, ha a mostani jubileum alkalmával az ő egyik legfontosabb munkájára esett a Platán Galéria választása.

Gémes Péter gondolkodását és képvilágát alapvetően két nagy kultúra alakította. A pálya első szakaszában a keresztény ikonográfia motívumaiból építkezett, később, a Vízvonal készülése idején az antik filozófia, elsősorban Herakleitosz szelleme vezette. Bizonyos, hogy művészeti érzékenységét és egész érett gondolkodását a varsói képzőművészeti akadémia filozófia-tanulmányai ösztönözték, jótékonyan és sikerrel ösztönözve őt egyre újabb képek teremtésére és a világ jelenségeinek értelmezésére.

A Vízvonal cimű kompozíció Gémes Péter és az 1980-90-es esztendők magyar művészetének főművei közé tartozik.  Keletkezésének idején nem csupán nálunk, de az egyetemes művészetben is jelentős változások zajlottak.  A művészeti szabadságharcok után átrendeződött a terep, a posztmodern korszak véget ért, a klasszikus művészeti tradícó elveszítette erejét, az új médiumok gyorsan és ellenállhatatlanul törtek előre, nyomukban új gondolkodás, új műfajok, új formák, új beszédmód sarjadt ki és indult virágzásnak.

Gémes az itt bemutatott mű készítésének idején már nem volt pályakezdő. Több, mint egy évtizedes művészi tevékenységében sokat hasznosított varsói tanulmányainak tapasztalataiból. Kialakított egy sajátos képi világot, amelyben az elmosódó, derengő figurák gesztusai, cselekedetei elsüllyedt kultúrák rejtélyes emlékét idézték föl. Legfontosabb eszközei a szórópisztoly és a fényérzékeny fotóvászon voltak, a lámpafénnyel „festett”.

Az 1970-es évtized hazai művészetében   a fotónak, a fotogramnak kivételesen fontos szerep jutott, miután a kép-alkotás hagyományos eszközeinek ereje megkopott, ezek viszont új szempontokat, kihasználatlan lehetőségeket biztositottak a művészek számára. Erdély Miklóstól Maurer Dórán át Baranyay Andrásig sokan és sok területen, sokféle céllal használták a fotó-eljárásokat. Az évtized néhány jelentős kiállítása (Expozíció, 1976, Fotógramok, 1979) igazolta az alkotókat, akik  bátran bővítették ezzel a képzőművészet eszköztárát és lehetőségeit. Gémes ezeken a kiállításokon nem szerepelt, de maga a fotó, mint új médium – ha másképpen is -  érdekelte: segítségével, juthatott közelebb az őt égető kérdésekhez, általa juthatott egyre mélyebbre.

Jacek Werbanowski lengyel művészettörténész egy írásában úgy fogalmazott, hogy Gémes Péter egy mandarin távolságtartásával szemlélte a világot. Én nem így gondolom. És nincs talán senki, aki szemközt állva ebben a teremben a Vízvonal kompozíciójával, ne hümmögne Werbanowski szavain: távolságtartás? hát….Mert igaz, a figurák valami hűvös közegben lebegnek, a karok, törzsek és lábak dallamos íve könnyedén hullámzik a térben, a testek árnyékként suhannak el a szemünk előtt. De láttukon a néző azon is eltűnődhet, mi ezeknek az egymásba érő, egymást foytató mozdulatoknak igazi helyszíne? Aki ehhez a kérdéshez közelít, az a mű – és más Gémes-művek - legfontosabb rétegébe pillanthat be a mindent átható személyesség mélyére.

A Vízvonal fontos sűrüsödési pont az életműben. Gémes ekkorra a fotó, a fotogram segítségével megtalált valamit, ami felé a képek szándékosan homályban hagyott jelenetei már tapogatóztak. Az elmosódó alakok körüli semmi helyett  sokat sejtető, vagy a dolgokat élesen-határozottan kimonó, letisztult képformára, nyitott kompozícióra talált.  Most a kompozíció utolsó darabján az úszó alak – akár a versenyző, miután megérintette a  medence falát – megfordul és visszafelé folytatja útját  a vízben. A mozgásnak nincsen célja, vagy: a cél maga a mozgás, mely nem ér  véget az első és utolsó képben; gondolatban, képzeletben újrakezdődik.

Az alakok közötti mélybe nem könnyű belelátni: mintha a művész jótékony ködfüggönyt vonna szemünk elé, melynek gyengéden áttetsző anyaga mögött éppen csak felsejlik a jelenségek igazi tartalma, a formák igazi jelentése. Aki belefeledkezik a látványba, aki pillantásával követi az úszók mozgását, a karok és lábak koreográfiájába merülve és szinte a bőrén érezve a víz (vagy a levegő?) hűvösét, az egyszersmind álom és ébrenlét, élet és halál ismeretlen közegével találkozik, nehéz, megválaszolhatatlan kérdésekkel  szembesül.

Bár olykor más Gémes-művekben is (Auto-étude, 1981; Műholdas est, 1991) ráismerhetünk a Vízvonal hűs és rejtélyes atmoszférájára, látnunk kell: a Vízvonal atmoszféránál sokkal több; kíméletlenül és következetesen fogja egybe az egyszerű képi megjelenítést a filozófia végső, szó szerint életbe vágó kérdéseivel. Az életnek és a halálnak, a létezés  és a semmi oly könnyednek látszó, de  végletesen súlyos megfogalmazása bujkál a Vízvonal figurái között, a megfoghatatlan, végeérhetetlen közegben. A testek lebegnek; belenyújtóznak az úszás mozdulataiba, súlytalan könnyűséggel követik egymást. Emelkednek és süllyednek az áttetsző, meghatározhatatlan, köztes semmiben, ébrenlét s álom, jelenés és valóság választóvonalán, a „vízvonalon”, amely jelzi – akár a hajók oldalára festett vonal – a közöttük lévő határt. A „vízvonal”  talán maga a testek között hullámzó – hogy élők-e vagy holtak, nem tudjuk - , akár a platánfa szárnyas termése forog a levegőbe, ha elkapja a szél.

A Vízvonal-kompozíció láttán mindannyiszor eszünkbe juthat a Herakleitosz-töredék, amelyet Dékei Kriszta idéz Gémes Péterről írott cikkében: ” Halál mind, amit ébren látunk, és mind, amennyit alva, álom.”

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2019. március 8-án, a Platán Galériában.