1968 márciusa

2018. március 8. (csütörtök)

Jan Żaryn / Warsaw, Polish Catholic News Agency

Jan Żaryn: Az egyház és az 1986. márciusi lengyelországi események


Foto: Witold Pietrusiewicz / Wikimedia

A püspöki kar álláspontját elemezve érdemes megfigyelni a különbségtételt a rezsimre az egyetemi tanulókkal való bánásmód alapján irányuló, jogos és helyes kritika, illetve a kommunista párt belső vitáiba történő, sajnálatos és helytelen katolikus beavatkozás között – írja Jan Żaryn professzor a lengyel katolikus egyház az 1986. márciusi lengyelországi eseményekhez való hozzáállását vizsgáló elemzésében.

 

Az 1968 márciusi eseményeket kirobbantó szikra a kommunista rezsimnek az a döntése volt, amellyel betiltották Adam Mickiewicz Ősök c. színdarabjának előadását a varsói Nemzeti Színházban; a darab eseményeit a közönség ugyanis az aktuális események, azaz Lengyelország szovjet megszállása tükrében értelmezte.

A hatóságok cenzúrájával és megtévesztő propagandájával kapcsolatos ellenérzéseiket elsősorban a fiatal lengyelek fejezték ki, főként –  bár nem kizárólagosan – a nagyobb oktatási központok, illetve a lengyel vidék kisebb városainak diákjai. A fiatal generáció tüntetései egész Lengyelországot ellepték, jelképükké pedig a Varsói Egyetemen 1968. március 8-ára, az oktatási intézményből kizárt diákok védelmére szervezett megmozdulás vált. A tüntetést a rendőrség és az önkéntes tartalékos rendőrség (ORMO) egységei brutálisan szétverték.

Az egyetemi fiatalság tüntetése egybeesett a kommunista párt és az államapparátus soraiban 1967 óta, lengyel kommunisták egy csoportjának vezetésével zajló, zsidó származásúakat célba vevő tisztogatással. A zsidóellenes kampány következtében, amelyhez kézenfekvő ürügyet kínált a hatnapos háború, illetve hogy annak során a Szovjetunió az arab országokat támogatta, a következő években a lengyel kormányzat közel 20.000 zsidó származású lengyelt kényszerített emigrációra. Ez a szám a propaganda állításaival szemben nem csak a sztálinista időszak kommunista bűnözőit, hanem azok teljes családjait is magába foglalta.

Mind a tüntető fiatalokat, mind a zsidóellenes elnyomás áldozatait jelentős számban támogatták az értelmiség tagjai, akik Gomułka főtitkárt és környezetét az „1956 októberének szellemiségétől való eltávolodás”, illetve a kultúra és a szólásszabadság elnyomása miatt kritizálták.

A lengyel püspöki kar álláspontja

A püspöki kar álláspontját elemezve érdemes kiemelni, hogy az különbséget tett a rezsimre az egyetemi tanulókkal való bánásmód alapján irányuló, jogos és helyes kritika, illetve a kommunista párt belső vitáiba történő, sajnálatos és helytelen katolikus beavatkozás között. „Nem követhetünk átgondolatlan javaslatokat, sem nem támogathatjuk egyik vagy másik frakciót”, magyarázta Wyszyński bíboros 1968 áprilisában a Lengyel Püspöki Konferencia bizottsági ülésén. A következő hónapban a Znak mozgalom képviselőivel szervezett találkozón a bíboros odáig ment, hogy kijelentette, a mozgalomnak „módosítania kell politikáját, leválasztana magát a kozmopolitanizmustól és támogatnia az egészséges nacionalista tendenciákat [a nemzetben, nem a pártban]”. Természetesen hangsúlyozta, hogy ezalatt „egészséges lengyel nacionalizmust, és nem sovinizmust vagy fasizmust” értett. Wyszyński prímás szerint a párton belüli küzdelmeket ki kell használni arra, hogy a lengyelek lengyel kultúrával való érintkezésének joga erősödjön. A lengyel püspökök 1968 márciusának eseményeit nem alkalmi politikai játszmák szempontjából elemezte, hanem a nemzet azon hosszú távú érdekeinek tudatában, amelyeknek ők maguk voltak megtestesítői és védelmezői.

A püspökök a márciusi eseményeket elsősorban a veszélyeztetett emberi jogok, szűkebben pedig  a felkelésben részt vevő ifjúság jogainak védelme szűrőjén keresztül szemlélte: „A gumibot egy szabad társadalomban sosem számít érvnek; nagyon rossz képzettársításokat kelt és mozgósítja a közvéleményt a fennálló rend ellen,” írták a püspökök 1968. március 21-én kelt, a hatóságoknak írt tiltakozó levelükben. Egy, a kormánynak címzett levélben, melyet Józef Cyrankiewicz miniszterelnöknek adtak át, a lengyel püspöki kar a következőket követeli: a börtönökben és fogolytáborokban fogva tartott fiatalok szabadon bocsátását;  a szigorú büntetési és nyomozási módszerek megszüntetését, amelyek súlyossága a közvélemény számára már ismert; annak biztosítását, hogy a sajtó a közvéleményt őszintén, vagy legalábbis a fiatalságot és a teljes társadalmat felzaklató értelmezéseket elhagyva  tájékoztassa; annak biztosítását, hogy a rendvédelmi szervek nem alkalmaznak elavult, a lengyel nemzet emlékezetében jelentősen elhiteltelenedett elnyomó intézkedéseket.

Néhány nappal később, 1968. március 31-én a Lengyel Püspöki Konferencia üzenetében, melyet minden oktatási központ templomának szószékéről felolvastak, világosan kijelentették: „A fizikai erőszak eszközeinek használata nem vezet az emberek és társadalmi csoportok közötti feszültség valódi feloldásához. Az erő brutális használata sérti az emberi méltóságot, és ahelyett, hogy a béke elérését szolgálná, csak fájó sebeket tép fel.”

Ignacy Tokarczuk püspök egy, a titkosrendőrség által lehallgatott beszélgetésen nyíltan kimondta, hogy „a diákok a szabadság jelszavait használják, amikkel az egyházi hierarchia egyetért”, Bolesław Kominek érsek pedig kijelentette: „az Egyház részéről kinyújtjuk kezünket, együttérzünk a fiatal generációval és ezekkel az új gondolatokkal, mert ezek frissek, ezek a mieink, nem pedig hátráltatóak vagy elmaradottak”. A lengyel ifjúsággal kapcsolatos vita folytatódott a püspöki konferencia következő, 1968. április 19-ei ülésén is. „Úgy tűnik, részt kell vennünk ezekben a jelenleg zajló eseményekben, különösen, amikor a fiatalokról van szó, akikkel sokkal inkább törődünk, mint ők [a hatóságok]; de a részvétel a mi szintünkön, az erkölcs és doktrína szintjén fog történni, nem a politikáén” hangsúlyozta Kominek érsek. A vita során a püspökök kitértek a Nyugatról érkező lengyelellenes hangokra is, amelyek többek között olyanok részéről is hallatszottak, akik a közelmúltban támogatták a Lengyel Népköztársaság kommunista rezsimjét. „Bizonyos körök antiszemitaként szeretnék megbélyegezni az egész nemzetet, ezért a püspöki karnak is fel kell szólalnia. Lengyelország sohasem volt antiszemita” –mondta Antoni Baraniak érsek.

A püspöki kar Lengyelország újjászületésének 50. évfordulójáról megemlékező körlevelében, mely 1968. szeptember 18-án, a Jasna Góra-i kegyhelyen kelt, a püspökök egyhangúan kiemelték, hogy a szabadság „a nemzet fejlődésének elengedhetetlen feltétele (…) mindazok közös java, akik valóban szabad emberként részt vesznek bene, gyakorolva állampolgári jogaikat saját államukban, mindenféle korlátozás és nehézség nélkül.”