A Kiátkozott Katonák Nemzeti Emléknapja

2018. március 1. (csütörtök)

Sok katona számára a Honi Hadsereg feloszlatása nem jelentette, hogy az igaz ügyért folytatott harc véget ért. Épp ellenkezőleg, a Lengyel Köztársaság területének Vörös Hadsereg általi megszállása és a Lengyel Földalatti Állam lebontása új harc kezdetét jelentette Lengyelország szabadságáért és jó hírnevéért, idővel pedig a történelmi igazságért is.

„A háború nem ért véget […]. Soha nem fogunk beleegyezni abba, hogy másként éljünk, mint egy teljes mértékben szuverén, független és igazságosan kormányzott Lengyel Államban […]. Kiadom Önöknek utolsó parancsomat. Folytassák munkájukat és tevékenységeiket az állam teljes függetlenségének helyreállítása szellemében.” – írta a Honi Hadsereg utolsó parancsnoka, Leopold Okulicki „Niedźwiadek” tábornok a Honi Hadsereg tisztjeinek és katonáinak szóló búcsúparancsában 1945 januárjában.

Az első struktúrák 1943 során jöttek létre, arra az eshetőségre felkészülve, ha a Vörös Hadsereg lengyel területeket szállna meg. Az 1945-ös év olyan intenzív fegyveres ellenállást hozott a kormányzati erőszakkal szemben, hogy az egyes vidékeken nagyságrendje alapján már antikommunista felkelésnek tekinthető. A civil és katonai szervezetek, mint például a leghíresebb Szabadság és Függetlenség Egylet közös erőfeszítései a létfontosságú önvédelem megteremtését és a nemzet moráljának fenntartását célozták. A földalatti ellenállás célja a jaltai konferencia Lengyelországra vonatkozó határozatainak betartatása volt, beleérve a demokratikus, szabad választások megtartását előíró pontokat is. 

Becslések szerint mintegy kétszázezer fő vett részt aktívan a fegyveres földalatti ellenállás működésében. Ezeknek csak egy része harcolt a partizánegységekben – a többiek az élelmiszerellátást, hírszerzést, szállást és kommunikációt biztosították. Katonái nem csak harcokban estek el – sokukat börtönökben gyilkoltak meg a sztálinista hatalom halálos ítéletei alapján. Az ítéleteket az igazságos és pártatlan eljáráshoz, illetve a védelem lehetőségéhez való jog figyelembe vétele nélkül hozták meg. A letartóztatott katonákat hamis vádak alapján, a német megszállókkal való kollaborációért ítélték el. A kormányzat az antikommunista ellenállással nem csak a hadsereg és a rendőrség, de a propaganda eszközeivel is harcolt.

Az elhúzódó háborúba belefáradó, agyonlőtt vagy keletre hurcolt tisztjeiktől megfosztott, kegyetlen megtorlással fenyegetett katonák többsége 1947 februárjában előjött az illegalitásból. Néhányan közülük azonban folytatták a harcot – egészen az 1950-es évekig. Az utolsó Kiátkozott Katonát, Józef Franczak "Laluś"-t 1963 őszén lőtték le egy razzia során. Számos korábbi katona egészen a hatvanas évekig börtönökben vagy szovjet munkatáborokban raboskodott, mások egészen a Lengyel Népköztársaság bukásáig álnéven rejtőzködtek. A lengyel kommunista rezsim arra törekedett, hogy az antikommunista ellenállást teljes egészében kitörölje a kollektív emlékezetből. 

Emlékük azonban nem tűnt el, a 90-es években pedig új életre kelt. Ekkor született meg a "Kiátkozott Katonák" fogalma, a történészek pedig komolyan belefoghattak a kutatásba. 2011-től annak a napnak évfordulóján, amelyen a mokotówi börtönben kivégezték a Szabadság és Függetlenség Egylet vezetőségének utolsó hét tagját, ünnepeljük a Kiátkozott Katonák Nemzeti Emléknapját. A Kiátkozottak története ma az önrendelkezésért folytatott harc története, a bátorság és a szabadságvágy szimbóluma. 

 

A Lengyel Köztársaság Külügyminisztériumának Sajtóirodája