PERPLEXING REFLECTIONS

kiállítás / exhibition

2017. szeptember 6. (szerda)

PERPLEXING REFLECTIONS kiállítás

 

Megnyító szeptember 6-án 19.00 órakor a KUBIK coworking galériában

 

Művészek: Bea Kusovszky, Tomasz Piars, Michał Janowski

Kiállítást megnyítja Mészáros Flóra művészettörténész

Kurátor: Patrycja Rup művészeti menedzser

Helyszin: KUBIK coworking, Jászai Mari tér 5-6. Budapest

Megtekinthető október 13-ig

“különállónak kell lennie, kívülre helyezve, a szemünk előtt… és különböznie kell a valós dologtól.
A kép egy olyan dolog, amely nem a jelen levő dolog: valójában teljesen elválasztható tőle”

Jean-Luc Nancy

Hipnotizáló, felkavaró, visszás ábrázolások ismerős motívumokat kötnek össze nyugtalanító kollázsok formájában. Ingerlő hatásukkal egy vizuális játékra invitálják a nézőt, hogy megkérdőjelezze saját érzékelésébe vetett bizalmát. A Perplexing Reflections kiállítás egy olyan festményválogatást mutat be, amely az alkotás központi témájaként a láthatóságot és ennek funkcióját vizsgálja. A műalkotások önálló tárgyként vannak jelen, ugyanakkor egy képet kínálnak fel – a reprezentációt, ahol létrejön az ikonikus differencia és az immerzió kettőssége, belevonva a nézőt is a játékba; ezáltal a megfigyelő maga lesz a mű fő témája. A különbözőség megállapításának lehetőségét nevezi Gottfried Boehm ikonikus differenciának, ahol a szemlélő tulajdonképpen megszakítja a tárgy érzékelésének folyamatát azáltal, hogy vizuálisan megkülönbözteti a képet annak környezetétől. Az immerzió élménye a kép külső, reprezentatív karakterének érzékelése, “eltüntetve a határvonalat a képi és nem képi felületek közt”. – Kresimir Purgar. Ezen a ponton a megfigyelő különbséget tesz a valóság, mint olyan és a képeken ábrázolt valóság között. A festményválogatás jellegét a médium és a közölt tartalom közti erős viszony határozza meg; a festmények reprezentatív ereje kritikusan megközelíthető, ugyanakkor utalásokat tartalmaznak a néző befogadóképességére is a kép megtapasztalását illetően.

Boehm és Nancy megállapításait alapul véve bizonyos műalkotások, ahogy akár az absztrakt festmények is, esszenciálisan független tárgynak minősülnek; könnyedén “kiragadva” őket a valóságból ezek az alkotások kizárólag saját formájukra utalnak, nem céljuk bemutatni vagy lemásolni a tárgyi valóságot. Ezzel ellentétben a csalóka, ámulatba ejtő, a valóságot feltűnően utánzó képek – mint például a bemutatásra került hiperrealista művek – megpróbálják fenntartani a megegyezőséget a kép felszíne és a kép környezete között, a látvány által tőrbe csalva a néző érzékeit. Milyen válaszokat adhatnak a kortárs festmények a fent említett stratégiákra? Mi, nézők hogyan érzékeljük a valóságot? Hogyan állapítjuk meg a festmények hitelességét egy, az újmédia által befolyásolt világban? Az objektivitást figylmen kívül hagyó “tény nélküli” igazságok korában hogyan tudnak reagálni a festmények a rendszer szabályszerűségeire?

Bea Kusovszky egy magyar származású művész, aki az absztrakt expresszionizmustól a pop artig híres műalkotásokat kiválasztva egy sokrétegű referencia-rendszert alakított ki, a híres művészettörténeti narratívát és popkulturális elemeket is felhasználva. A jól ismert, híres Roy Lichtenstein-művek csupán háttérként jelennek meg a művész szemből ábrázolt, gyakran meztelen nőalakján, hiperrealista technikával szemléltetve. Kusovszky feminista választ ad az "idős mestereinknek": arra jelenségre reflektál, ahogy például Roy Lichtenstein vált az egyik leghíresebb amerikai géniusszá, mint férfi művész, vagy tágabb értelemben arra, hogy a művészettörténeti kánonban többnyire egy férfi művész képe jelenik meg mint az “univerzalitás” mutatója. A művész tárgyilagosan ábrázolt, szubmisszív női alakja azért mutatkozik meg ilyen módon, hogy válaszokat keresve szemügyre vehessük és nyomon követhessük a női testről kialakult olyan sztereotípiákat, közhelyeket, amelyek leszűkítik a nő tetsének szerepét csak szexuális funkciókra.

Miközben Bea Kusovszky művészete nem a fesztészethez, hanem inkább a fotózáshoz áll közel és valósághű folytonosságot teremt meg, Tomasz Piars, lengyel festő és budapesti székhelyű kurátor, festményeivel szólítja meg a szemlélőt. A kép felszínén látható ábrázolás és a festékkel kitöltött felületek közti eltérést vizsgálva teszi próbára a megfigyelő vizuális memóriáját. “Kollázsai” egy darabjaira hullott tükör felsokszorozódott elemeire emlékeztetnek; egy kiterjedt művészettörténeti kirakós játék jelenik meg, ahol a néző kiegésztheti a történetet. Míg a különböző idősíkokból, tradíciókból és vizuális rendszerekből felbukkanó szemelvények ugyanazon a felületen mutatkoznak meg, nem törekednek teljességre, inkább kihangsúlyozzák a változatosságot egymásban, amely ezáltal még élesebbé válik. A művészi kép belső strukturája megnyilatkozik: az eszközök, a módszerek és a szándék talákoznak.

Michał Janowski, lengyel származású művész szintén hisz abban, hogy egy festmény többre hivatott annál, hogy a valóság csekély másolata legyen. Lénygében a festészet lehetőséget nyújt mind az alkotónak, mind a megfigyelőnek arra, hogy a már lefektetett igazságok határait kutassa, továbbá lehetőséget ad a felfedezésre és egyidejűleg a dolgok újraértelmezésére is. Nicholas Johnston műgyűjtő gondosan körülírta Janowski festményeinek jellegét:

“Janowski legfőbb szándéka a felfedezés, amely arra vezeti őt, hogy munkáival megmutassa, hogyan is vész el emberi mivoltunk jelenkori életvitelünkben felmerülő megannyi ellentmondásos feszültség között, és – napjainkban, mikor az egyén, a személyiség szemmel láthatóan felsőbbrendű –, hogyan személytelendik el mégis egyre inkább korunk társadalma, hogyan válik materiálissá és zárkózik el mind inkább a spiritualitástól.”

A festői meglátások sokkal távolabbra mutatnak, mint a valóság megjelenítése, inkább egy titokzatos, sötét, szürreális képzeletvilág ihlette figuratív művészeti felfogás ez, amely széthullik és végül belemerül egy absztrakciós folyamba. A realisztikusan megalkotott elemek csaliként tűnnek elő, hogy felkeltsék a szemlélő figyelmét, és hogy aztán lidérces vízióik által megmutassák az utat a tudatos és a tudattalan összefonódása felé. A misztikusan zavarbaejtő kollázsok megrekednek egy afféle jelentések közti határterületen, a láthatóság és a kimondhatóság között félúton.

Az a jelentős változás, amely a vizuális kultúrában végbement a digitális korszak alatt megfosztotta a festett képeket elsődleges rendeltetésüktől: a valóság másolatának visszaadásától. A művészeti alkotásoktól a valóság precíz ábrázolása volt várható az újmédián keresztül, de a végbement erőteljes változásnak köszönhetően a festmények ma már egy egészen új perspektvából tudnak választ adni az újmédia által képviselt virtuális valóságra. A Perplexing Reflections kiállítás a fent említett stratégiákat megközelítve rámutat arra a kérdésre, hogyan is lehetnének képesek a kortárs műalkotások, mint materiális tárgyak a megszokott normákon túl megszólaltatni a valóságot.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

PERPLEXING REFLECTIONS / megnyító beszéd - Flóra Mészáros művészettörténész

Kusovszky Bea, Tomasz Piars és Michal Janowski festőművészek Patrycja Rup kurátori koncepciója mentén értelmezésem szerint egy elsődlegesen pszichológiai művészettörténeti befogadást igénylő tárlatra invitálnak bennünket. A három alkotóművész műfajilag a pszichológiai portré megújításával, eltérő megközelítésével kísérletezik.

A magyar festőművész Kusovszky Bea itt kiállított három festményének központi alakját az arcok konkretizálása, megszemélyesítése nélkül pszichológiai módon csupán zavarba ejtő környezetük lévén ruházza fel személyiségekkel, pontosabban lelki állapotokkal. Így a kép történése, háttere válik a főalakok allegorikus keretévé, amelyek vállaltan napjaink női alakjainak lelki vívódásaira, női szerepek mibenlétére és zavarára reflektálnak. Kusovszky azonban finoman utal arra is, hogy az ábrázoltak gyötrelmeiből van kiút, amelyet a figurák önmagára figyelő esztétikai és lelki gesztusaival fejez ki. Teszi ezt apró, alig látható, de fontos részletek elhelyezésével, mint például az álló alak visszatartott könnycseppje, amelyet a háttérben ábrázolt Lichtenstein könnyező nőalak kontrasztjával csak tovább fokoz vagy a másik képen a tenger előtt álló meztelen lány határozott testtartásának és frissen lakkozott vörös körömlakkjának hangsúlyozásával.

Eközben Tomasz Piarsz lengyel származású, Magyarországon élő képzőművész és kurátor egyértelműen másként tükrözi ezt a pszichológiai portré műfajt az itt bemutatott férfi és női portréin. Férfi alakjaihoz első felismerésre egyértelműen a reneszánsz és barokk kortól kezdve hagyományossá váló, Kokoschka idejében fénykorát élő, csak is férfialakokra jellemző, úgynevezett pszichológiai portrékat választja alapul. Visszaköszön ez valamennyi férfialakjának féloldalas testtartásában, a kezek mellre helyezett gesztusában, a nézőhez intézett szuggesztív, lélekre hatoló tekintetben. Végül kollázsszerűen összeálló férfiportréin a levágásokkal kiinduló figuratív forma elveszik, de valamennyi esetben megmarad a pszichologizáló tekintet, amely egyértelműen a nézővel keresi a kapcsolatot és a nézőben a megértést. Ezzel szemben női portréi csak elvétve tartanak kontaktust a nézővel, Kusovszkyhoz hasonlóan Piars női alakjai is belső vívódásaikra figyelnek, de velük ellentétben itt a konkretizálható alakok érzelmi folyamata nem a környezetből fakad, s nem válik egy cseppet sem allegóriává, hanem a feldarabolt, elcsúsztatott síkok, illetve változatos technikai elemek révén nem egy ember, hanem többféle figura lesz a középpont.

Michal Janowski a lengyel származású Londonban élő magyar kötődésű festőművész pedig a harmadik úton pszichologizálja úgymond portréit, itt már egészben elvesznek a konkrét figurák szoborszerűen ábrázolt környezetükbe folyó vagy a környezetük által konstruált, stilizált alakokat és részleteket láthatunk, ahol az elemek struktúrájából olvasható ki a kép. A festékanyag mint faktúra hangsúlyozása s a brutálisak apró elemek együttesen fejezik ki az érzelmi állapotot.

Mindezen túl Kusovszky, Piars és Janowski pszichologizáló lelki állapotokat megjelenítő műveik kollázsszerű megoldásokkal, csalóka nézőpontokkal, valamint sokszoros művészettörténeti reflexió révén hívják játékra a látogatókat. Janowski például nagyon óvatosan vezeti rá a befogadót a művészettörténet primitív művészeti toposzainak, a reneszánsz szoborformáknak és az ezzel kontrasztban álló kortárs építészetnek, és digitalizációjának a beazonosítására. Ahogy előbb már utaltam rá, egybefolyó struktúrájú alakzatai és a festék mint faktúra nehézkes, de változatos kihasználásával hozza ő zavarba a nézőt, így például az előtérben látható művön nem tudjuk eldönteni, hol kezdődik és hol végződik a valóságos tér és a konkrét alakzat, vajon melyik melyikből fakad. Janowski számtalan művén transzcendens kérdéseket feszeget, s a valóság biztos érzékelését kérdőjelezi meg. Ahogy maga is vallja: „Rákényszerítem az ősi jelenségek, spirituális rítusok fellelésére a nézőt”.

 Kiszakít napjaink kultúrájából, akárcsak Tomasz, aki szürke - fekete - fehér hármasára leszűkítve szintén kivon minket a villódzó mai vizuális jelenségekből, s helyette a végtelen értelmezésű formára fekteti a hangsúlyt. Teszi ezt úgy, hogy alapként szolgáló figuratív képeit, melyeket Rembrandt korának portréi, vagy a századforduló expresszionista férfi és női alakjai inspiráltak, felvágja, variálja síkok mentén, hol újabb síkok mentén töri meg, hol konstruktivista térábrákkal emeli ki. Mindezt tudatosan kitalált rendszerben, ahol a kollázs technika számtalan verziójú képalkotásra ad lehetőséget, de a lényeg az, hogy elengedhetetlenné válik a néző optikai és szellemi tevékenységének használatbavétele.

Kusovszky napjainktól nem elszakadva feszegeti a látszat és a valóság kérdéseit, s ahogy korábban említettem a férfi és a női nézőpontokat emeli ki, a pop art-ra nem jellemző módon nem férfi szemszögből, nem materializálva, nem szexualizálva ábrázolja a nőket, hanem a pop art stílusát eszközként, eszközszerűen használva a női lélekábrázolást állítja a középpontba. Mindemellett képeinek valódi játéka, hogy nem tudjuk azonosítani a konkrét realitást, nem egyértelmű, hogy a félmeztelenül álló alakok valódi sodródó tenger mentén, sorsforduló előtt állnak vagy egy belső helyiségből szemlélik a külső világot, netán egy emberi és fizikai belső térből Caspar David Friedrich korának romantikus képeire emlékeztető tájképeket néznek, amelyek az érzelmi állapotára asszociálnak.

A három alkotó tehát eltérő kulturális közegből érkezve kultúrától függetlenül keresi a valóság és a percepció csapdáinak levetüléseit. Mindeközben a befogadót képek sokszoros összerakására, művészettörténeti momentumok felidézésére és a kollázsok tartalmi olvasatára késztetik. A kiállítás ennek értelmében arra hagyatkozik, hogy a néző vállalja ezt a kívánt szellemi aktust és vizuális játékot, amely értelmezési közegéhez találóan passzol Einstein és Karinthy visszatérő felfogása, vagyis a valóságot csakis az emberi képzelet teremti meg. Köszönöm szépen, ezzel szeretném megnyitni a kiállítást.