ÖNKÉP

Kiállítás

2016. február 10. (szerda), 19.00 — március 3. (csütörtök)

1061 Budapest, Andrássy út. 32

ÖNKÉP

A februári kiállítás témája az önábrázolás és az önarckép. Ez a klasszikusnak számító téma mind a mai napig meghatározó a művészetekben és számos képzőművésznek adott ihletet. A kiállító alkotók mindegyike más és más módon és szemszögből közelednek a feladat megalkotásához. A közös pontok azonban minden egyes művésznél megtalálhatóak, mert a saját magához való viszonyulása és annak műalkotásba való létre hozása közös elemeket hordoznak. A kiállítás tehát a megszokott és a korábbi korokban is már ismertté vált művészeti alapokat hordozza, azonban a mai kornak megfelelő izgalmas látótérré és egyéni megjelenésben ad újdonságot.

Megnyitó február 10-én, 19 órakor lesz.

Művészek névsora: Jakatics-Szabó Veronika, Fülöp Gábor, Király Gábor, Nagy Sára, Papageorgiu Andrea, Sándor Krisztián, Szunyoghy Viktória, Szuharevszki Mihály, Majoros Áron Zsolt, Szurcsik József


A kiállítás három hétig tekinthető meg a LATARKA Galéria, február 10-től március 3-ig.

A kiállítást megnyitja: Virág Ágnes művészettörténész

Kurátor: Esse Bánki Ákos

Andrássy út 32.

/// Írta: Virág Ágnes művészettörténész ////

"Esse Bánki Ákost kérdeztem, mert a cím – ÖNKÉP- nem hagyott nyugodni. Egy kis hiányt érzékeltem, egy apró szócskát, ami visszavezetne egy klasszikus műfajhoz az önarcképhez (ahhoz a bizonyos self portrait-hoz). Ákos hangsúlyozta, hogy tágabb mezőben akarta hagyni az emberi tartományt, így lett a tárlat címe Önkép. Na jó, de ha ön, akkor az self, a tudatos ego vagy az ösztönös id, superego, test vagy lélek, elme, identitás vagy éppen kérem szépen Ön/Maga. Érezzük már magunkat megszólítva. A cím második része a „kép”, az „imago”, ami a reprezentációra, az ábrázolásra, a figura létére enged következtetni. Az írás második részében éppen erről a képi hagyományról szeretnék majd mondani pár szót.

I. Ne bámulj az arcomba! Van magánszférám…

A tekintet szerepe meghatározza azt, hogy éppen kit is látunk a képen, vagy ki lát minket. Hogy a híres klasszikust, a facebook-ot idézzem, - de egyébként mondhatnám azt is, hogy Preziosi, Foucault, vagy Owen szerint - megkülönböztethetjük azt, ahogyan a barátaink, vagy a szüleink látnak, ahogyan magunkat látjuk, ahogyan képzeljük, hogy a dolgokat csináljuk, vagy ahogyan valóban csináljuk. Kik azok a fura alakok az alkotásokban? Én tagadók – Ön állítók: a kiállító művészek többsége bizonyos mértékű azonosulást mutat az ábrázolt alakkal, máskor tagadja és eltaszítja azt. 
Király Gábor azt mondja, „mindegyik én vagyok”, máskor meg „ez nem oral history, nem a személyes történetem” . Nagy Sára: „Gyakran vagyok én a modellje a képeimnek, ezért az én esetemben különösen nehéz volt a választás. Pontosan azért, mert minden munkám azt célozza, hogy ne engem, vagy egy nőt, hanem mindig egy általánosabb lét- illetve lélekállapotot próbáljak megmutatni, hogy kimerevíthessem, tetten érhessem, az őszinteségnek és valami emberin túlmutatónak ezt a vékony határvonalát, amiben tényleg megszűnik az „én” . Miközben Hulk a kezdetektől fogva harmadik személyben beszél önmagáról. Hulk a zöldesszürke Mokány birtokolja Bruce, az atomfizikus intelligenciájának egy részét. Fülöp Gábor szerint „Hulk egy kortárs hős, akiben a hérosz és a szörny alakja egyszerre küzd meg egymással, egy testen belül” . Papageorgiu Andrea egy interjúban nyilatkozta, hogy úgy akarja megfesteni magát, hogy az ne legyen igazán felismerhető, mert nem ez a lényeg, és főként ne legyen szép, nincs szándékom feministának lenni. Bár a diplomamunkájáról írta, de a kiállításon szereplő művekre is igaz, „az alakok egy öntudatlan létben merülnek el, a hangulat álomszerű. A tekintetek befelé fordulnak” . Szurcsik József is hasonló befelé fordulást fogalmaz meg a képei kapcsán, amikor azt mondja: „különösképpen az izgat, ahogyan az individuum magányossága befordul egyfajta kollektív magányba. Nézem, ahogyan az egyén ezalatt kiépíti védelmi stratégiáit. (…) Az önként tömbökbe szorult individuumok képtelenek hinni, nem tudnak remélni és egyáltalán nem bírnak szeretni. (…) A képek leginkább csak az egyénről szólnak. Azt vallom, hogy egyénekből áll a világ. Nincsen tömeg, csak egyén van. Nem létezik kollektív fájdalom, de kollektív öröm, vagy szerelem sem. Nem lehet kollektív büntetést elszenvedni nem létező kollektív bűnökért.” 
Az önképen gondolkodva mégiscsak a portré műfajánál ragadtam le. Arra a következtetésre jutottam, hogy míg az egyiptomi uralkodók maszkja sematikus, vagyis inkább szakrális, ikonikus volt, addig a hellén szobrok, a reneszánsz önportrék már egyénítettek, felismerhető jegyeket mutattak. Kiléptek az anonimitásból, részben elveszítették szakrális jellegüket is. A későbbi portrék között számos szerepjátékot találunk – például a festő, a bohóc, a szent, az őrült, de a portrék révén pszichológiai önelemzés részesévé is válhatunk, gondoljunk csak Rembrandtra, vagy Czigány Dezsőre. Ehhez a hagyományhoz kapcsolódik Suharevski Mihály is, aki szerint „szerepjátszások, pózok vezetnek el ahhoz, ami felé öntudatlanul, vagy épp ellenkezőleg: tudatosan eljutunk. Modelljeim sokszor nem önmagukat játsszák, de ebben sem vagyok biztos…” Szunyoghy Viktória szintén ennek a portréhagyománynak a részeként, némi szelfi-hatást is érzékeltetve, saját arcképét festi. Tükrözi a festő szerepét, amint a saját műtermében legújabb, fekete afrikaiakat ábrázoló sorozatát készíti. Jakatics-Szabó Veronika is utal a tradícióra, amennyiben az udvart szemlélő lányalak mellett egy apró attribútumot helyez el, az ecsetet. 
A korábban idézett én-tagadók viszont az anonimitás felé tolják el alkotásaikat. Nyilvánvalóan tudjuk, hogy melyik alkotást melyik művész készítette, hiszen az egyéni stílusjegyek alapján felismerhető, de nem kívánják követni a portréhagyományt abban az értelemben, hogy azonosítható arcukat felvállalnánk. És már körbe is értünk. A címből, miként a kiállított műveken szereplő alakok esetében is, hiányzik az arc. Face to face vagyunk egy arctalan önképpel. Persze beszélhetünk szándékos művészi attitűdről, amelyben az ön kiterjed az egyénre a konkrét tulajdonnév használata nélkül. Az univerzális egzisztenciális kérdésfelvetések mellett számomra az arctalansághoz más asszociációk is kapcsolódnak: félelem, bűnösség, rejtőzködés. Az arc egyébként könnyen elveszhet, vagy elrejtőzhet, és mindkettőre látunk is példát a kiállításban. Majoros Áron szobra a szubjektum teljes hiányát tárja fel előttünk, amelyben a superego végleg legyűr minden egyedi, lelki rezzenést. Már csak egy aktatáska hiányzik, és máris megkapjuk a multiba rohanó öltönyös fickó, vagy a kávéházakban tárgyaló biztosítási ügynök szürke képét, de eszükbe juthatnak más nyakkendős figurák is. Király Gábor arcai inkább rejtőzködőek, maszk mögé bújnak, például a Vidék című vásznon. Azok az előfeltevések, amelyek szerint egy önkép feltehetően intim, bensőséges, arckép, konkrét, kimondott, szubjektív, mind megdőlni látszik. A művészek többsége a biztonságos szubjektív információtárolást választotta, nem tárulkoznak ki.

II. Kortárs klasszikus alapokon

Korábban utaltam arra, hogy az „ön” mellett a „kép” nem kevesebb kihívást jelent, mint egy korábbi figurális hagyományhoz való kapcsolódást kortárs fel- vagy alhangokkal. Ha a kronológiát szeretném követni, akkor azt mondanám Fülöp Gábor az antik szobrászati hagyományhoz, Jakatics-Szabó Veronika a reneszánsz térformáláshoz nyúlt vissza. Többen preferálták a modernizmust: Király Gábor Gauguin tahiti-i lakóit és fehér lovát, Sándor Krisztián Picassó kollázsait a Blaue reiter színeiben idézi. Nagy Sára Schielét és az expresszionistákat, Papageorgiu Andrea Matisse-t követi. Szurcsik József a kornissi házember fogalom mellett egy metafizikai világot jelenít meg. Szunyoghy Viktória és Suharevski Mihály az újrealista és a pop art-os elemeket csempészik munkáikba. 
Beszélhetünk-e neomodernizmusról? A nosztalgia is benne foglaltatik az alkotásokban, amelyet a társadalmat alkotó egyén pszichéjére és viselkedésére vonatkozó kortárs szemlélet és rálátás vagy inkább benne élés egészít ki. A kiállító művészek többsége metonimikus – rész-egész viszonyokat vizsgál, amelyben a klasszikus stilisztikai és formai idézetek részként utalnak vissza egy adott korszakra, művészre, szemléletre. Így a kiállítás önkép helyett hasonlításokból, viszonyításokból építkező jelenkori társadalomképet vázol fel, annak egyes részeit erőteljesen megvilágítva.

III. Az építészet és az ember

Ezeket a megvilágított részleteket az ember és az építészet viszonya fejti ki például Nagy Sára egyik munkáján, ahol a nő testét Colosseum-fűző szorítja el és tartja össze. Az hogy véres gladiátorjátékot vagy turistalátványosságot kapcsolunk-e az alakhoz, ránk van bízva. Jakatics-Szabó Veronika csukott szemű lányalakja álmodozva, befelé szemléli a bérház udvarához kötődő emlékeit. A tér minden irányban megnyílik, az emelvénnyel felfelé, a lefolyóval a mély irányában, míg a falakat az ablak töri meg. Ha az udvar egy emlékek őrzésére szolgáló hely lenne, akkor az emlékek a lyukakon egyszerűen átfolyhatnak. Szurcsik József falakká váló alakjai óvatosan kukucskálnak ki a lőrésszerű nyílásokon. Magukba zárkóztak, mozgásuk cementbe zárt testük révén erősen korlátozott. Amikor az építészet és az ember együtt jelenik meg az alkotásokon – legalábbis a kiállított művek esetében – blendek valósulnak meg. Blend, vagyis jelentésintegráció jön létre azáltal, hogy a két forrás az emberi test és az építészet találkozik, a források közös halmazában további jelentések nyílnak meg. Az építészeti szimbólumok révén olyan 21.századi problémák kerülnek előtérbe, mint az emberi pszichikum és a társadalom viszonya – az elnyomás, a deformitás, az egyéntől érkező alapvetően neurotikus, illetve agresszív válaszokkal Nagy Sára képein; az egyén és a tér, illetve az információ tárolás kérdése Jakatics-Szabó Veronika munkáján keresztül; valamint a passzív kivárás és időtlenség Szurcsik József festményén.
Mieke Bal és Norman Bryson egyik tanulmányukban azt írják: both the context and the authorship are not given but produced , vagyis a kontextus és a szerzőség fogalma, illetve az, hogy mindazok mit is jelentenek nem maguktól értetődőek, nem állandó konstansok, hanem változó és szerkesztett, csinált tartalmak, amelyek diskurzusokban értelmezhetők. A kontextust jelen esetben maguk a kiállított tárgyak és egymáshoz fűződő viszonyuk határozta meg, miközben a folyamatosan alakuló párbeszédek alapján próbáltam meg értelmezni a vizuális elemeket. A kiállítás szempontjából fontosnak tartottam kiemelni az arc hiányát, amit kortárs jellemzőként határoztam meg. Hangsúlyoztam a művészek avantgárd iránti érdeklődését, amely vizuálisan nyilvánvalóvá válik. Harmadrészt szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy az építészeti elemek (fal, udvar, ablak) több művész képén szorosan kapcsolódnak az ember alakjához, ami új jelentések felé vezetheti a szemlélőt. "