Színház

Az irodalmi művekből dolgozó drámai színház számos válfaja és variációja mellett olyan műfajok is kibontakoznak és jelentős eredményeket érnek el Lengyelországban, amelyekben nem a szó a legfontosabb kifejezőeszköz (ilyen a képzőművészeti, a zenés és a mozgásszínház).

Egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert a bábokat, figurákat vagy árnyjátékot alkalmazó színházak; még rajz-, tűz- és papírszínház is létezik. A szilárd intézményi alapokon nyugvó és sok évszázados hagyománnyal rendelkező, tapasztalt szakemberekből álló társulatok mellett az ország számos részén működnek amatőr vándorszíntársulatok, amelyeknek nincs saját színháztermük, nincsenek eszközeik és színpadi kellékeik. Több százra tehető a számuk, és éppúgy vannak köztük kísérleti színházak, mint hagyományos, drámai műveket előadó társulatok. Ez a sokszínűség és a rengeteg ember őszinte elkötelezettsége a legjobb bizonyíték arra, hogy Lengyelországban a színház a mai napig élő és inspiratív jelenség. Ezt támasztja alá a nézők, különösen a fiatalok érdeklődése, akik „saját” színpadjaikat keresik, és egyedi légkört teremtenek körülötte. A finanszírozási nehézségek ellenére fejlődő fesztiválok élete és a kiváló színházi lapok, többek között a Dialog is ezt igazolja, amely hosszú évek óta számol be a színházművészet alakulásáról a világon.

Más európai országokhoz hasonlóan Lengyelországban is a drámai színjátszás a legáltalánosabb, ez a műfaj a többé kevésbé állandó művészeti együttesek létén alapul. Az utóbbi években bekövetkezett változások ellenére ez még mindig a rendezők színháza, akik meghatározzák az előadások formáját és az egyes jelenetek arculatát. Ezt a vonulatot elsősorban a varsói Nemzeti Színház (Teatr Narodowy) képviseli. A repertoár zömét itt a legjobb lengyel és külföldi drámák alkotják, amelyekkel sajátos színpadi dialógust folytat a rendező, így fogalmazva meg a mai lengyel társadalmat foglalkoztató kérdéseket a klasszikus darabokon keresztül. E munka során a Nemzeti Színház nemegyszer igen bátor kísérleteket folytat, ezért hiába van szó reprezentatív színházról, az előadások csöppet sem akadémikusak. A színházat 2005-ben beköveztkezett haláláig Jerzy Grzegorzewski rendezései jellemezték a legjobban, aki jól felépített színpadi kellékeket (a díszlet metaforikus elemeit – pantográfokat, hatalmas hangszereket, jelképes rekvizítumokat) használt, és saját montázst állított össze klasszikus szövegekből, így téve próbára az értéküket, így kutatva, milyen értelmük lehet itt és most. 

Valamivel konzervatívabb a másik nemzeti státuszú lengyel színház, amely Lengyelországban egyedüliként az Európai Színházak Uniójának tagja – a krakkói Nemzeti Öreg Színház (Narodowy Stary Teatr). A hetvenes években itt szerzett hírnevet nagyszerű és világhírű előadásaival Konrad Swinarski, Jerzy Jarocki és Andrzej Wajda, az ő hagyo mányaikat kívánja folytatni a színház, ezért keresi a mesterek méltó utódait. A Stary Teatr legfontosabb munkatársa napjainkban Krystian Lupa. Évek óta következetesen dolgozik; osztrák szerzők (Thomas Bernhardt, Rainer Maria Rilke, Robert Musil) drámáit adja elő társulatával, és prózai írásaikból készít színpadi feldolgozást, még attól sem riadt vissza, hogy Hermann Broch regényét, Az alvajárókat színre vigye. Foglalkoztatja többek között az orosz irodalom is (színpadra állította Dosztojevszkij művét, A Karamazov testvéreket, Gorkij Éjjeli menedékhelyét és Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényét). A Nietzsche szövegeire épülő Zarathustra és az Andy Warhol életének a Factory-ban töltött időszakát feldolgozó Factory 2 a méltán népszerű rendező legújabb nagy lélegzetvételű művei. Lupa előszeretettel töri meg az előadás hagyományos menetét, lassítja a tempót, nem a történetre vagy a konfliktusra, hanem az egyes helyzetek poétikai értékeire helyezi a hangsúlyt. Ez a filozófiai és egzisztencialista reflexió színháza, amelynek középpontjában a modern ember áll, aki az egyre embertelenebb világban keresi a helyét. Az utóbbi években Krystian Lupa előadásait rendszeresen bemutatják Párizsban, és ott is nagy elismeréssel fogadják mind a kritikusok, mind a közönség.

A kilencvenes évek második felében a lengyel drámai színházban megjelent a rendezők új nemzedéke, akik előadásaikban a tömegkultúrán nevelődött, gyors tempójú eseményekhez szokott, ugyanakkor a kapitalizmus fogyasztói világában egyre jobban utat tévesztő harmincas korosztály élményeire és problémáira keresnek választ. E mozgalom elsősorban a varsói Teatr Rozmaitości színpadán kapott teret, amelyet „a város leggyorsabb színházának” neveznek. A színházzal együttműködő rendezők között kiemelkedő egyéniség Krzysztof Warlikowski és Grzegorz Jarzyna. Warlikowski Shakespeare-darabok újszerű feldolgozásával aratott nemzetközi sikert, dolgozott hazai színpadokon (A makrancos hölgy, Hamlet) és külföldön is (Periklész a milánói Piccolo Teatróban, Vízkereszt, vagy amit akartok és A vihar a stuttgarti Stadt-Theaterben). Jarzyna azt a módszert keresi, amellyel bemutathatja a mai ember bonyolult léthelyzetét, ezért dolgoz fel modern drámákat (a Trópusi őrültséget Stanisław Ignacy Witkiewicztől, az Yvonne, burgundi hercegnőt Gombrowicztól vagy Brad Frazer darabját, az Azonosítatlan emberi maradványokat) és klasszikus európai regényeket is (Dosztojevszkijtől A félkegyelműt, Thomas Manntól a Doktor Faustust). Az utóbbi időben mindkét rendező felfigyelt az „új brutalizmusra” és Sarah Kane írásaira, ezekből készült két megrázó előadás: a Megtisztulva (Warlikowski) és a 4.48 Pszichózis (Jarzyna rendezésében). Legújabban pedig az opera műfajával kísérleteznek hazai és külföldi színpadokon egyaránt.

Lengyelország színházi térképén, amelyen hosszú évek óta Varsó és Krakkó jelentette a tájékozódási pontokat, az elmúlt évtizedben számos változás történt. Igaz, hogy a főváros domináns szerepe továbbra sincs veszélyben, de a második helyért egyre nagyobb a verseny Krakkó és Wrocław között. Az ottani színházi vezetés fáradozásának köszönhetően sikerült együttműködést kialakítani híres mesterekkel (Jerzy Jarockival, Krystian Lupával), de a fiatalabb nemzedékhez tartozó rendezőkkel is, többek között Piotr Cieplakkal és Paweł Miśkiewiczcsel. Hasonló törekvések tapasztalhatók Poznańban, Gdańskban és Łódźban is. A legutóbbi évadok egyik legmeghökkentőbb meglepetése, hogy előretört egy kicsiny település, Legnica színháza; ebben a városban volt annak idején a Lengyelországban állomásozó szovjet hadsereg legfőbb bázisa, és itt kezdte el energikusan keresni Jacek Głomb igazgató azokat az új módszereket, amelyek segítségével szót érthet a város közönségével. Ezért olyan előadásokat mutatott be, amelyek a helyi társadalom életének eseményeiről szólnak, azonkívül klasszikus drámákat helyezett meglepő helyszínre (például Shakespeare Coriolanusát egy régi porosz kaszárnyában adták elő).

Kétségtelen, hogy a XX. században elért legnagyobb eredményeit azoknak a művészeknek köszönheti a lengyel színház, akik a színházművészet új formáit és funkcióit kutatják. A nagy európai reformmozgalom legelső lépéseitől kezdve merész kísérleteket végeztek ezen a területen a lengyel színházi emberek. A lengyel reformáramlat jellegzetessége volt, hogy a színházat a metafizikával kapcsolta össze. Az ilyen típusú vizsgálódások forrásai közé tartoztak a lengyel romantikusok, elsősorban Adam Mickiewicz művei és gondolatai. Az Ősök című drámai költeményében – amely a lengyel irodalom legfontosabb műve – felfedezhető színházfelfogás az előadás és a szertartás határán mozog, egyfajta misztérium, amelyet a színész vezet. A későbbiekben ebből indultak ki a lengyel színház legnagyobb művészei, vitatták, továbbfejlesztették vagy módosították a koncepciót.

Ezzel az iránnyal rokonítható a költő és festő Stanisław Wyspiański látomásos művészete, aki a XIX. és a XX. század fordulóján alkotott, és nagy hatással volt az egész XX. századi színházra. Romantikus és szimbolista hatásokból táplálkozó művészetét, amely a XX. század egzisztenciális és politikai problémáit ötvözte a katolikus, pogány és antik hagyományokkal, a mai napig sem sikerült teljesen feltárni és értelmezni, most is élő és izgalmas örökségnek számít. Az ő művét folytatták a lengyel monumentális színház képviselői: Leon Schiller (Edward Gordon Craig munkatársa), Juliusz Osterwa vagy Wilam Horzyca. Ide sorolható Tadeusz Kantor, az avantgárd képzőművész színházi tevékenysége is, aki új kifejezésmódok után kutatott a színházművészetben. Évekig tartó útkeresés után (amíg a tasizmus és a happening elveit próbálta a színházi körülmények között alkalmazni) Kantor kidolgozta saját modelljét, amelyet Halálszínháznak nevezett. Leghíresebb, A halott osztály, a Wielopole, Wielopole vagy a Soha nem térek ide vissza című előadásaiban a halottak sajátos szeánszát jelenítette meg az elmúlás által deformált képek, szavak és hanghatások segítségével. Saját emlékeire és élményeire támaszkodva ábrázolta a XX. század, a holokauszt századának tragikus alkonyát.

Egész más, bár ugyanazon forrásból táplálkozó kísérletet tett a színház megújítására Jerzy Grotowski. Míg a „szent színész” technikáját kereste, olyan előadást próbált teremteni, amely az önzetlen adomány gesztusával egyenlő. Konsztantyin Sztanyiszlavszkij után a második nagy színművészeti reformot hajtotta végre, és A szegény színház felé című könyve a mai napig az egyik legfontosabb olvasmány az egész világ színművészeti iskoláiban. A Grotowski vezetése alatt működő Laboratórium Színház előadásai, például az Akropolisz, Az állhatatos herceg vagy az Apocalypsis cum figuris az egész világon a XX. századi színház legfontosabb teljesítményei közé tartoznak, és számos művész tekinti őket viszonyítási pontnak. A Grotowski munkájából merített inspirációra hivatkozik többek között Peter Brook, Eugenio Barba, Richard Schechner vagy André Gregory. Tevékenységének utolsó tíz-húsz évében Grotowski azt kutatta, hogy miként lehet olyan drámai struktúrát teremteni, amelynek működése a vallási szertartáshoz lenne hasonlatos, így keletkezett az úgynevezett Akció. 1999-ben bekövetkezett halála óta tanítványai, Thomas Richards és Mario Biagini folytatják ezt a munkát a Grotowski által alapított Workcenterben, az olaszországi Pontederában.

Grotowski munkássága sok lengyel színházművészre is hatott. Włodzimierz Staniewski, aki a Grotowskival folytatott, többéves szoros együttműködés után fellázadt mestere ellen, 1977-ben létrehozta egy Lublin melletti kis faluban a Gardzienice Színházi Központot. Ma, harminc éves működés után az egész világon ismerik ezt a helyet, a Staniewski által kidolgozott színészi munkát pedig, amelyet „a színház ökológiájának” nevezett el, a legfontosabb XX. századi módszernek tekintik. A Gardzienicére az a szemlélet jellemző, hogy művészei a színházat egy átfogóbb kulturális tevékenység részének tekintik, amelybe beletartozik az is, hogy olyan helyeket keresnek fel, ahol az emberek ápolják a népi hagyományokat (például Lengyel ország keleti területeit, a lemkó falvakat, az ukrán Huculföldet), és a művészet szorosan kötődik a közösséghez, ahol keletkezik. Maguk az előadások – e rend kívül intenzív események, ahol zene, mozgás és dramatikus énekek váltakoznak – a keleti és nyugati alapmítoszokból indulnak ki. Staniewski már évek óta különös érdeklődést mutat az ókori Görögország, a kultúra és az európai szellemiség bölcsője iránt. Apuleius műve, Az aranyszamár alapján készült Átváltozások után (amelyet bemutattak többek között Németországban, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Spanyolországban) a Gardzienicével közösen létrehozta az Euripidész Élektrájából készült előadást, amely új utakat jelölt ki a színházi kísérletekben.

A XX. század hatvanas–hetvenes éveiben, Grotowski legfontosabb eredményeivel egy időben bontakozott ki Lengyelországban a társadalmilag és politikailag elkötelezett színház. Eleinte ez elsősorban lázadó diákszínház volt, később, a hadiállapot alatt csatlakoztak a mozgalomhoz hivatásos művészek is, akik az illegális Lakásszínház előadásait szervezték. A politikai tiltakozás sajátos, a színjátszás eszközeit felhasználó formája volt a wrocławi Narancs Alternatíva nevű informális csoport, amely a hivatalos jelképeket és szertartásokat kifigurázó tömeges happeningeket szervezett. Az 1989-es rendszerváltás után gyengült ez a mozgalom, de az utóbbi időben újjászületőben van, manapság elsősorban kapitalizmus- és háborúellenes jelleggel működik. Az ilyen típusú tevékenység legfőbb központja Poznań, ahol a hetvenes–nyolcvanas években híressé vált, de a mai napig működő Nyolcadik Nap Színháza (Teatr Ósmego Dnia) – az antiglobalista Tetőpont című előadás létrehozója – mellett az Utazási Iroda Színház (Teatr Biuro Podróży) is jelen van. Egyik legnagyobb sikerük az egykori Jugoszláviában történtek hatására íródott, Carmen Funebre című szabadtéri előadás, amelyet külföldön is több helyszínen bemutattak.

Újabb fejlődő színházi irányzat Lengyelországban az úgynevezett képzőművészeti színház, amely elsősorban képeket használ, szinte teljességgel kiiktatja a beszédet. Az irányzat meghonosítója a közelmúltban elhunyt Józef Szajna (1922–2008) színházi díszlettervező és rendező, akinek megrázó erejű képeit, szürrealizmusba hajló formavilágát leginkább a II. világháború személyes élményei alakították. Szajna külföldön is játszott leghíresebb produkciói a Dante, a Cervantes és a Replika szintén a II. világháború borzalmait idézik. Az irányzat ma élő vezető személyisége Leszek Mądzik, a Lublini Katolikus Egyetem Képzőművészeti Színpadának (Scena Plastyczna KUL) alapítója. Hosszú évek óta sikerrel rendezi előadásait, amelyek egyfajta színházi meditációnak nevezhetők, a lét és a vallás témáját boncolgatják. Ehhez az irányzathoz állnak közel Jerzy Kalina erősen színház jellegű happeningjei, illetve a varsói Mozgásakadémia (Akademia Ruchu) tevékenysége. Ha a képzőművészet és a színház határvidékéről beszélünk, érdemes megemlíteni, hogy Lengyelországban a mai napig tevékenyen működnek a performance art művészei.

A lengyel kísérletező színházakat régóta a legérdekesebbek közé sorolják Európában, erre utal az is, hogy az utóbbi években rendszeresen megkapják a rangos Fringe First díjat az edinburgh-i fesztiválon. Többek között a Teatr Biuro Podróży, a Teatr Wierszalin, a Teatr Kana és a Teatr Provisorium.

Az utóbbi években rohamos fejlődésnek indult Lengyelországban a zenés színház. A világszerte ismert zeneszerzők és énekesek mellett egyre értékesebbnek tartják a lengyel operarendezők munkáját. A legfontosabb személyiség közöttük régóta Ryszard Peryt, aki a varsói Kamaraopera munkatársa (ez az intézmény rendezi többek között minden évben a Mozartfesztivált), és rendez a Nemzeti Operában is. Specialitása, hogy színre visz oratorikus formájú műveket, ezek között első helyen említendő Verdi Requiemjének színpadi változata, amelyet többek között a moszkvai Vörös téren is előadtak. A legutóbbi évadokra a filmrendező Mariusz Treliński nagy operasikerei jellemzőek, a rendező iránt érdeklődött a New York-i Metropolitan Opera is. Évek óta nagy elismerésnek örvendenek az egész világon az Andrzej Majewski operaelőadásaihoz készített színpadi látványtervek.

Növekvő népszerűségnek örvend Lengyel országban a táncszínház is. A klasszikus balett mellett, amelynek legfontosabb társulatai hosszú ideje kötődnek az operaszínpadokhoz, már a hatvanas–hetvenes években alakultak modern tánccsoportok, ezek között a Conrad Drzewiecki (1926–2007) által alapított és Ewa Wycichowska igazgatósága alatt kiteljesedett poznańi Lengyel Táncszínház (Polski Teatr Tańca) a legfontosabb, illetve a Henryk Tomaszewski (1919–2001) által létrehozott wrocławi Pantomim Színház (Wrocławski Teatr Pantomimy). A kilencvenes évektől fontos táncszínházi központ lett Bytom a Sziléziai Táncszínházzal (Śląski Teatr Tańca), valamint Lublin, Gdańsk, Varsó és Krakkó, ezekben a városokban rendezik az egész világról érkező táncosokat tömörítő fesztiválokat.

Ha a lengyel színházi élet különböző formáit tekintjük át, nem feledkezhetünk meg a Tévészínházról sem, amely szinte az egész világon páratlan jelenség. Hetente néhány alkalommal, állandó időpontban mutat be a Lengyel Televízió színházi előadásokat (televíziós eszközökkel létrehozott darabokat vagy felvett előadásokat). Ennek köszönhetően az egész országban, még a legkisebb településeken is lehetőséget kap a közönség, hogy megismerkedjen mind a klasszikus, mind a kortárs drámával, illetve más színházi formákkal, méghozzá a legjobb művészek előadásában. Fél évszázados működése alatt a Tévészínház kidolgozta sajátos stílusát, nyelvét, és hűséges nézőkre talált. Ugyancsak rendkívüli és figyelemreméltó jelenség a Tévészínház mellett a rádiószínház, amely szintén nagyszerű hagyományokkal és kiváló mai eredményekkel dicsekedhet.    

A lengyel drámai színház nagy erőssége a magas színvonalú színészi játék. A XIX. századi nagyszerű színészek, elsősorban a „két kontinens csillaga”, Helena Modrzejewska örökségét kiváló színészek újabb és újabb nemzedékei folytatják. A XX. század második felének legnagyobb színésze kétségkívül Tadeusz Łomnicki volt, aki 1992-ben hunyt el szívinfarktusban, a Lear király próbái alatt. Mivel Lengyelországban nincs merev határvonal színházi és filmszínészek között, a lengyel színpadok sok színészét ismerik az egész világon, akár Andrzej Wajda filmjeiből (például Wojciech Pszoniakot, Daniel Olbrychskit, Krystyna Jandát, Jerzy Radziwiłłowiczot), akár Krzysztof Kieślowski alkotásaiból (Jerzy Stuhrt, Janusz Gajost). Manapság a lengyel színészek közül Andrzej Sewerynt ismerik a legjobban Európában, aki 1984-től 1988-ig Peter Brook nemzetközi társulatának tagja volt, és a Mahábhárata előadásában közreműködött, majd 1993-tól, az első külföldiként a Comédie-Française örökös tagja lett.   

Tadeusz Kantort (1915–1990) egy ízben „a legnemzetközibb lengyel művésznek és a leglengyelebb nemzetközi művésznek” nevezték. A színház tette híressé, de festő maradt a színpadon, aki képekben gondolkodik, és úgy helyezi el a színpadon a színészeket, a bábokat és a kellékeket, mint a színeket a vásznon. A „Halálszínház” különlegessége abban rejlett, hogy az emlékezet működésének képzőművészeti illusztrációját teremtette meg: szürreális képek, emlékszilánkok, a múlt komikus töredékei következtek egymás után. Kantor szuggesztív teret alkotott az előadásokon, melyekben keverednek egymással az élők és a holtak, a személyes életrajz összefonódik a történelemmel, nemzeti mítoszok és egyéni rögeszmék kínzó visszhangja ismétlődik. Mivel a jelképeket és az érzelmeket a forma fogja össze vasszigorral, Kantor színháza, a Cricot 2 előadásai a világ bármelyik pontján megrendülést keltenek. 

Lengyelországban élő szokás a passiójáték, amely a liturgia és a színjáték keveréke. A leghíresebb misztériumjátékokat Kalwaria Zebrzydowskában szokták tartani a nagyhéten (mintegy negyven kilométerre Krakkótól; a hely szerepel az UNESCO világörökségi listáján), ennek hagyománya a XVII. századra nyúlik vissza. Rengeteg embert vonz, és egyedülálló alkalmat ad arra, hogy a résztvevők bekapcsolódjanak a vallásos népi színjáték ma is élő hagyományába.

A XX. századi lengyel színházhoz kötődő személyiségek közül II. János Pál pápa volt világszerte a leghíresebb. Már Wadowicében, gimnáziumi tanulmányai alatt érdekelte a színház, ott kapcsolódott be az iskolai színjátszó kör munkájába a tizenéves Karol Wojtyła. A második világháború alatt régi tanárával, Mieczysław Kotlarczykkal együtt hozta létre a konspirációs Rapszodikus Színházat – ez a színjátszó kör az élő költészet romantikus hagyományát folytatta. A háború után már papként támogatta ezt a színházat, állandó kritikusa volt, méltatta az egyes előadásokat. Irodalmi életműve részeként II. János Pál pápa drámákat is írt, ezek közül a legismertebb az Istenünk testvére és Az ékszerész boltja című darab.