Irodalom

A lengyel irodalom – mind jó, mind rossz értelemben – Lengyelország zűrzavaros, drámai történetének köszönheti sajátos és egyedülálló jellegét, sokrétűségét, de ebből ered hermetikussága is.

 

Lengyelország irodalma a kezdetektől – az első lengyel nyelvű irodalmi szövegek a XIII. századból származnak – a XVIII. század végéig maga is átélte az európai irodalom minden kalandját és változását, és olyan korszakos jelentőségű költők emelkedtek ki belőle, mint Jan Kochanowski, Mikołaj Sęp Sarzyński vagy Ignacy Krasicki, akik a reneszánsz, a barokk és a felvilágosodás alkotóinak európai elitjéhez tartoznak.

A XVIII. század végén, amikor az ország elveszítette függetlenségét, és sok-sok évre megszűnt a lengyel állam, rendkívüli helyzet alakult ki, amely az irodalom számára jó néhány frissítő, mégis végzetes következménnyel járt. Az író szerepe felértékelődött az állami léttől és minden állami intézménytől megfosztott nemzet számára: ő lett a lelki (és nemegyszer politikai) vezér, az erkölcsi tekintély, a szabályalkotó, aki az utat kijelöli. Az irodalom maradt a nemzeti kulturális identitás kifejezésének és megőrzésének egyetlen formája. Csak nyelvében élt a haza. Erre vezethető vissza az – amire sem azelőtt, sem azután nem volt példa –, hogy a XIX. századi lengyel irodalomban a legfőbb jónak, megfellebbezhetetlen törvénynek, igazságnak, szinte kinyilatkoztatásnak tekintik a költő szavát. A költő a nemzeti „próféta és látnok”, az irodalom „szolgálat, küldetés, misszió”. Ennek a feladatnak csak a XIX. század legnagyobb költőzsenijei tudtak megfelelni: Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Zygmunt Krasiński, Cyprian Kamil Norwid.

A hazafias kötelesség terhe alatt görnyedő irodalom ettől kezdve a lengyel történelem egy-egy időszakában vagy meghajolt a nép akarata előtt, vagy fellázadt a nyomás ellen, amely sokszor elpusztította a művészi értékeket. A „kötelesség” és a „lázadás” között – mind eszmei, mind esztétikai szempontból – hihetetlenül gazdag terület bontakozott ki, és ez a mai napig jellemző a lengyel költészetre, prózára és drámára.

Egyetemesség és elzártság között – ez a dilemma és dráma mutatkozik meg az első lengyel irodalmi Nobel-díjasok európai értékelésében és sorsában is. Henryk Sienkiewicz (1846–1916), akinek rendkívül népszerű lengyel történelmi regényei „erőt öntöttek a lelkekbe” (s akinek könyveit a mai napig a legszélesebb közönség olvassa) a Quo vadisszal, a kereszténység kialakulását bemutató, később többször, többek között Olaszországban, az Egyesült Államokban és Lengyelországban is megfilmesített regényével szerzett világhírt (és Nobel-díjat). Władysław Stanisław Reymont  (1867–1925) a Parasztokért kapta a díjat – azért a regényért, amelyben lengyel titkok és problémák nem bukkannak fel.

A XX. századi lengyel irodalmat – különösen miután az első világháborút követően az ország újra kivívta függetlenségét – az említett „kötelességekkel” szembeni lázadás határozta meg. Witold Gombrowicz, a kétségkívül legkiválóbb, világhírű és egyetemes jelentőségű lengyel prózaíró újító írásművészetében éppen a felszabadulás, „a lengyelségből való kiszakadás” lett a központi téma.

Addig ismeretlen tónusok – többértelmű groteszk, filozofikus katasztrofizmus – tűnnek fel Bruno Schulz prózájában és Stanisław Ignacy Witkiewicz műveiben, akinek drámaírói munkássága az „abszurd színházat” előlegezte meg.

A kommunista kormányok alatt két mederben fejlődött a lengyel irodalom. Az egyik volt a cenzúra korlátozásaitól és minden „ideológiai szolgaságtól” mentes emigráns irodalom (Miłosz, Gombrowicz, Herling-Grudziński, Kołakowski), a másik az országban születő írásművek vonulata, amelyek a dolgok természetéből adódóan olyan létmódot és olyan nyelvet kényszerültek keresni, amely minden korlátozás ellenére is viszonylag normális kommunikációt tett lehetővé. Az 1976 után kialakult „második nyilvánosság”, az illegális, földalatti folyóiratok és kiadók tevékenysége bizonyos értelemben megmentette a lengyel irodalmat, sőt a tetőpontjukat 1989-ben elérő történelmi változásokhoz is hozzájárult.

Paradox módon a szólásszabadság szempontjából kedvezőtlen létfeltételek és a XIX. század hagyományai segítették elő „a lengyel költőiskola” (Czesław Miłosz, Tadeusz Różewicz, Zbigniew Herbert, Julia Hartwig, Wisława Szymborska, Adam Zagajewski) kialakulását, amelynek egyetemes jelentősége és hatása ma már szinte felbecsülhetetlen, és amelynek legfontosabb jellemzője, hogy megjeleníti a történelem útvesztőjében bolyongó egyén sorsát, beszédmódja pedig egyesíti az egyéni nézőpontot az egyetemessel, az egzisztenciális és metafizikai távlatot a történelmivel.

Egész más nézőpontból – és eltérő nyelven – írják le ezt a sorsot Sławomir Mrożek groteszk drámái. Megint másképp beszél róla az egyedi, világszerte népszerű „lengyel riportiskola” műfaja. Az összképet Jerzy Andrzejewski, Jarosław Iwaszkiewicz, Tadeusz Konwicki, Andrzej Szczypiorski, Marek Hłasko számos nyelvre lefordított prózai művei teszik teljessé. Meg kell említeni Stanisław Lem sajátos, jellegzetesen filozofikus poétikájú „science fiction” írásait is, hiszen kétségkívül ő a műfaj egyik legfontosabb alkotója.

A kommunizmus 1989-es bukása után új irányok jelentek meg vagy jutottak nagyobb szerephez a lengyel irodalomban. Ezek közül azok mutatkoztak a legfontosabbnak és legérdekesebbnek, amelyek szellemi gyökereiket vagy „kis hazájukat” próbálták megkeresni az új történelmi helyzetben (Paweł Huelle, Stefan Chwin, Antoni Libera regényei), illetve amelyek kísérletet tettek arra, hogy a tömegkultúra ikonjait és a tömegkommunikáció nyelvét beemeljék az irodalomba.

A hagyomány és a modernitás, a „kötelesség” és a „lázadás”, a metafizika és a történelem által meghatározott térben, „útközben” bontakozik ki a modern lengyel irodalom, állandó mozgásban van, szeretné megérteni és lejegyezni, hiteles formában megörökíteni az utókor számára az ember evilági kalandját…

A legyakrabban fordított lengyel írók

A legtöbb nyelvre lefordított és a külföldön legtöbbször kiadott lengyel írók közé tartozik Stanisław Lem (35 nyelven), Jerzy Andrzejewski (30), Wisława Szymborska (38), Tadeusz Różewicz (32), Ryszard Kapuściński (31), Czesław Miłosz (35), Sławomir Mrożek (27), Karol Wojtyła, vagyis II. János Pál pápa (28) és Zbigniew Herbert (32).

A lengyel Nobeldíjasok

Eddig négy alkalommal részesült lengyel író irodalmi Nobel-díjban: Henryk Sienkiewicz (1905) a történelmi eposz műfajában nyújtott kimagasló teljesítményéért és „rendkívüli géniuszáért, amelyben a nemzet lelke ölt testet”, Władysław Reymont (1924) nagyszerű nemzeti eposzáért, Parasztok című regényéért, Czesław Miłosz (1980) teljes életművéért és Wisława Szymborska (1996) költészetéért.

Az abszurd színház

Stanisław Ignacy Witkiewicz, azaz Witkacy (1885–1939) drámái, amelyek a mesterséges színpadi valóságot vették alapul és teljes mértékben elutasították a színházi illúziókeltést, a XX. század ötvenes éveiben váltak világszerte ismertté, amikor a korábban „érthetetlennek” minősített drámák kapcsolódási pontot találtak a divatos „abszurd színház” poétikájával. Sőt, a második világháború pusztítása és Európa háború utáni felosztása mintha megerősítette volna Witkacy katasztrofista előrejelzéseit: a régi világ pusztulásra ítélt rendjét a tompa agyú tömegek diktatúrája váltotta fel, és a forradalom még kirobbantóinak sem hozott felszabadulást. E jóslatok fenyegetését Witkacy a groteszkre jellemző feketehumorral érzékeltette regényeiben (Az ősz búcsúja, Telhetetlenség) éppúgy, mint színpadi műveiben, elsősorban legjobb darabjában, a Suszterekben.

Ugyanebbe a kategóriába sorolhatjuk Witold Gombrowicz (1904–1969) drámáit, aki regényei problematikáját vitte át színpadi műveibe, a háború előtt írt Yvonne, burgundi hercegnőtől kezdve az Esküvőn keresztül egyik utolsó művéig, az Operettig. A színpadi helyzetek, a színészek közti közvetlen, „fizikai” kapcsolatok tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy megjelenítsék a gombrowiczi filozófia főbb elemeit, vagyis a társadalmi szerepek és konvenciók elhatalmasodását az emberi viszonyok felett.

Az „abszurd színház” kifejezés megkönnyítette Sławomir Mrożek (1930–2013) drámáinak nemzetközi fogadtatását, az európai színpadokon szívesen látott Tangótól az Emigránsokig. Igazság szerint maga a szerző hangsúlyozta, hogy több abszurdumot figyelhetünk meg a világban (különösen a hatvanas évek kommunista Lengyelországában), mint az ő darabjaiban, mégis groteszk nevetéssel reagált írásaiban a kor torzulásaira, a felbomló normákra és értékekre.

Janusz Głowacki (1938) darabjait is gyakran játsszák a színházak. Głowacki folytatja azt az elődeire jellemző tendenciát, hogy a különösen fontos témákat mulatságos jelenetekbe helyezve ábrázolja, a hősöket pedig ironikus távolságtartással kezelje. Antigoné New Yorkban című drámájának sikere óta előszeretettel él az irodalmi utalások eszközével, jól ismert drámák hőseinek új kontextusba helyezésével (Fortinbras leitta magát, A negyedik nővér).

A lengyel költőiskola

A „lengyel költőiskola” elnevezés valójában Lengyelország határain kívül született: világszerte elismert kortárs költők életműveit foglalja egybe. Egyébként nem is szokványos irodalmi szakkifejezés, hiszen nem egy „költői csoporthoz” vagy „irányzathoz” kötődik. Sőt, ha megvizsgáljuk a fogalom alá tartozó személyek életútját és életművét, több különbséget fedezhetünk fel, mint hasonlóságot.

Czesław Miłosz (1911–2004) – A XX. századot végigélő tanúként megtapasztalta az emigránsok keserű sorsát. Számos díjat kapott, ezek közül az 1980-ban odaítélt Nobel-díj a legrangosabb. Sikeres esszé- és regényíró, műfordító, változatos formájú és témájú költői alkotásaiban a „tökéletes egyszerűséget” valósította meg.

Tadeusz Różewicz (19212014) – A „háborús nemzedék” képviselőjeként az értékek világát rekonstruálja, majd vonja kétségbe újra. Az ő költészetéből származik egy újító költői irányzat neve (az úgynevezett negyedik vagy Różewicz-rendszer). Drámaíróként (Kartoték, Spagetti és kard) felrúgta a színház minden hagyományát. Prózaíróként is ismert.

Julia Hartwig (1921) – Költő, műfordító, esszéista, gyerekkönyvek szerzője, monográfiát írt Apollinaire-ről. Személyisége és alkotóművészete nem szorítható műfaji korlátok közé, Villanások (2002) című kötetében egyedülálló formát alkotott költői „jegyzeteivel”.

Zbigniew Herbert (1924–1998) – A költészet Szókratésze, akit bármely helyzet, akár a mindennapi élet, akár a mitológia esztétikai reflexiókra indított. Esszéista és drámaíró. Verseinek jellegzetes hőse, Cogito úr valószínűleg az egyetlen archetipikus alak a XX. század második felének irodalmában.

Wisława Szymborska (19232012) – Költészetét mértékletesen adagolja, mint valamilyen értékes orvosságot, mindig meglepetést okoz – az 1996-os Nobel-díj átádásakor indoklásként elhangzott, sokszor idézett méltatás szerint: „költészete ironikus pontossággal mutat rá a történelmi és biológiai összefüggésekre az emberi lét fragmentumaiban”.

Adam Zagajewski (1945) – Az ifjúkori lázadástól jutott el a tiszta szépségig, a tudatosan választott saját, külön útig, amelyre a legnehezebb történelmi pillanatban lépett. A Szolidaritás és magány eredetileg csupán egy esszékötet címe, de később kiderült, hogy nem más, mint az életét és irodalmi műveit meghatározó, elkerülhetetlen döntés. Mégis mi a közös ezekben az oly különböző költői hangokban? Az a képesség, hogy szólni tudnak az alapvető dolgokról: az emberiség egzisztenciális, etikai, metafizikai és vallási tapasztalatairól és választásairól; közös bennük a mély és intelligens gondolkodás képessége, a témák e gyensúly a, a változatos és gazdag művészi eszközök használata. 

  Giedroyc és Turowicz 

 A politikai körülmények közvetlen módon határozták meg az egészen 1990-ig aktív cenzúra (a Kiadványokat és Előadásokat Ellenőrző Főhatóság) tevékenységét. A több mint fél évszázadig fennálló rendszer, amely szövegeket változtatott meg, műveket, sőt egyes alkotók nevének említését is betiltotta, teljes mértékben a hatalomnak kívánt alárendelni minden közszereplést. Kemény, fáradságos és kevéssé hatékony munkát vállalt magára az, aki szembeszegült az alkotó és a befogadó közti űr fenyegetésével. Az ellenállás szimbóluma két vitathatatlan tekintélyben testesült meg.

Meglátásom szerint a szerkesztő szerepe nem csupán annyi, hogy felismeri a tehet séget – hanem mindenek előtt pártfogolja azt. Ez a mondat Jerzy Giedroyctól (1906–2000), a párizsi Instytut Literacki által kiadott Kultura című havilap főszerkesztőjétől származik, de mondhatta volna Jerzy Turowicz (1912–1999) is, a szerény „társadalmi-kulturális katolikus folyóirat” alcímet viselő krakkói Tygodnik Powszechny főszerkesz tője. Mindketten a józan észt képviselték, de elutasították az erkölcsi kompromisszumot, hihetetlen szorgalmukhoz a legnagyobb hozzáértés párosult, következetességükhöz a népszerűtlen nézetekre való nyitottság. A lengyel kultúra szinte minden jelentős egyénisége együttműködött vagy Giedroyccal, vagy Turowiczcsal (de legtöbbször mindkettővel). Utolsó napja ikig mindketten „ifjú szívvel” próbálták formálni a jövőt a rabság éveiben. Érdemeik nem merülnek ki abban, hogy komoly szerepet játszottak a még az életükben bekövetkezett rendszerváltásban, legalább ilyen fontos a hagyomány értelmezésére és a modern világban élő ember helyzetének meghatározására gyakorolt hatásuk. A két legendás szerkesztő halála „a felelős gondoskodás” korszakát zárta le a kultúratámogatás területén.

Tischner filozófiája

A filozófia mindig lépést tartott az irodalomban végbemenő változásokkal, és gyakran élt a művészi kifejezés eszközeivel. A XX. században jellemzővé vált a művészeti ágak egymásba fonódása, ekkor lett népszerű a filozófiai esszé, mert egyre több tekintélyes professzor tartotta fontosnak, hogy kapcsolatba lépjen az „egyszerű emberekkel” a népszerű sajtótermékeken keresztül. Ezt a tevékenységet folytatta a korán elhunyt Józef Tischner atya (1931–2000), a híres fenomenológus, Roman Ingarden tanítványa. A keresztény fundamentalizmust bíráló Tischner a tomista filozófiával keveredett vitába az 1970-es években. Később kidolgozott dialógusfilozófiáját – amit találkozásfilozófiának is neveznek – A dráma filozófiája, valamint Vita az emberi létről című munkáiban fejtette ki. 1980-ban került a Szolidaritás közelébe, ő fektette le a mozgalom tevékenységének elvi alapjait. Részt vett a Szolidaritás gyűlésein, a mozgalom lelkipásztora lett, az ország több helyén tartott prédikációiban és a sajtóban ismertette nézeteit. Ennek eredményeképpen született meg több nyelvre lefordított könyve, A Szolidaritás etikája. 1989 utáni írásaiban élénkíteni igyekezett a társadalmi változásokat, tudatosítani próbálta, milyen torzulásokat okozott a totalitárius rendszer mindenkiben, aki csak a hatása alá került, és arra törekedett, hogy legyőzze a rendszer homo sovieticusként emlegetett védelmezőit.

Bruno Schulz

Szinte egész életét egy Lemberg környéki vidéki városban, Drohobyczban töltötte, ott gyilkolta meg 1942-ben a Gestapo. Mindössze két elbeszéléskötete jelent meg: a Fahajas boltok (1934) és a Szanatórium a Homokórához (1937), ezekben erősen metaforikus nyelven írt prózáját vallási és erotikus szimbólumokban gazdag, írásműveihez hasonlóan titokzatos grafikáiillusztrálják. A „belső mítoszt” ábrázoló, egyedülálló írásművészetét a háború szakította félbe.

 

A lengyel riportiskola

A riport csak a XX. században jelent meg önálló műfajként, s a lengyel irodalom a húszas években az egyik legvonzóbb „átmeneti műfajnak” tekintette. A XIX. század népszerű műfajaival, az emlékirattal, a történetmeséléssel és a naplóval mutatott rokonságot, ezért szinte kezdettől fogva túllépett a valóság dokumentálásán. Ezzel az elbeszélőtechnikával, amely valós személyek sorsát helyezi a középpontba, így törekszik általánosításra, irodalmi kórképet állítottak fel a XX. század, a totalitárius államok, a háborúk és a holokauszt századának tragikus eseményeiről. A riportkönyvek szerzői moralizálás nélkül álltak „a történelem gyilkos fogaskerekei” közé keveredett egyén mellé, így tiltakoztak a nem először hangoztatott, de ezúttal az emberiség történetében példa nélküli tapasztalattal alátámasztott értékvesztés ellen.

A „lengyel riportiskola” a második világháború eseményeihez kapcsolódott, Ksawery Pruszyński és Melchior Wańkowicz művei viszont egyértelműen a történetmesélő próza felé hajlottak. Más módszert választott Zofia Nałkowska a holokausztról szóló aszketikus tanúságtételében, Vallomás című elbeszéléskötetében, illetve Tadeusz Borowski, akinek a haláltáborban játszódó elbeszélései, amelyeket eleinte a tényirodalom műfajába soroltak, az embert tárgyként kezelő világ elleni vádakat fogalmaztak meg. Gustaw Herling-Grudziński a szovjet lágerekben szerzett tapasztalatait használta fel arra, hogy újrafogalmazza az alapvető etikai és vallási kérdéseket. A Más világban felvetett kérdések súlya miatt mit sem veszített aktualitásából Bertrand Russel véleménye, aki „a XX. században megjelent legfontosabb és legnagyszerűbb” könyvek közé sorolta e művet.

Maksymilian Kolbe atya auschwitzi áldozatvállalásától kezdve a vérengzésig, amelyet a Mansonbanda követett el Roman Polański kaliforniai villájában – ezeket, s ehhez hasonló megtörtént eseményeket dolgoz fel Jan Józef Szczepański az Ismeretlen ítélőszék előtt című kötet írásaiban. A holokauszt él tovább azokban az emberi sorsokban, amelyekről Hanna Krall számol be (Egy lépéssel az Úristen előtt, Tánc egy idegen menyegzőn, Az albérlő), de könyveiben nem csupán az emlékeket örökíti meg, hanem értelmezni is próbálja a jelenkori világot. Hasonló szerepet töltenek be az egzotikus országok Ryszard Kapuściński műveiben (A császár, A sahinsah, A birodalom). A régmúlt események, az idegen szokások, a politikai fordulatok az emberi létet és a világban végbemenő egyre gyorsabb változások értelmét próbálják megvilágítani. Valószínűleg ennek a nézőpontnak  köszönhető, hogy az említett szerzők világszerte népszerűek. 

 

A Solaris Hollywoodban

 Stanisław Lem (1921– 2006) írásai kötelező olvasmányok a science fiction műfaj kedvelői számára. A szerző végzettsége szerint orvos és tudományteoretikus, aki nagyszerűen kiismeri magát az evolúcióelmélet, a mate matika, a kibernetika, az asztronómia és a fizika területén. Lem „a bölcsesség egyetemes kutatója”, filozófus, aki azt vizsgálja, hogy milyen utakat jelöl ki az emberiség előtt a tudomány és a technológia fejlődése. Több tucat kötetnyi science fiction regényt, elbeszélést és drámát írt, ezeket több mint harminc nyelvre fordították le, és bekerültek a legkiválóbb XX. századi tudományos-fantasztikus művek kánonjába (Solaris, Robotmesék, Csillagnapló, Az Úr hangja). A regények, elbeszélések témája komoly, sokszor mégis groteszk módon mulatságos; a szerző él a stilizáció és az irodalmi konvenciókkal való játék eszközével, az írások pedig mindig rendkívül élvezetesek, feszültségben tartanak, és bőségesen találhatunk bennük rejtett filozófiai utalásokat.

Lem világszerte legnép szerűbb regényét, a Solarist (1961) kétszer filmesítették meg. 1972-ben a legendás szovjet rendező, Andrej Tarkovszkij vállalkozott rá. Hihetetlenül nehéz feladatnak bizonyult Lem nagyszabású víziójának vászonra vitele, és nem csak művészi szempontból. A kommunista hatalom egy sor olyan változtatást követelt meg Tarkovszkijtól, amelyek nem voltak összhangban Lem alkotói világával. A film mégis megkapta a cannes-i filmfesztivál zsűrijének különdíját, és elnyerte „a tudományosfantasztikus filmek történetének legintelligensebb és legátgondoltabb filmje” címet. 2002-ben a Soderberg–Cameron páros készített filmet a Solarisból a 20th Century Fox stúdióban.

 

A hely varázsa

Létezik-e ilyen fogalom, és ha igen, vajon ez-e a titka, hogy az elmúlt évtized leghíresebb prózaírói olyan élénk érdeklődést keltettek számos országban? Stefan Chwin (1949) Hanemann című, 1995-ben megjelent regénye Gdańskhoz kötődik, éppúgy mint Paweł Huelle (1957) korábbi, 1987-es kiadású műve, a Weiser Dávidka vagy Günter Grass regénye, A bádogdob. Nem kell megfosztanunk titokzatos aurájuktól ezeket a könyveket ahhoz, hogy felis merjük, miből származik a varázslat: abból, hogy a regények visszatérnek a különböző nemzetiségű, más-más kultúrájú, vallású és nyelvű, egy időben egymás mellett élő emberek által alkotott, sokszínű múltba. Más helyek is rendelkezhetnek ilyen varázserővel, Bécs, Varsó és Krakkó is, amelyeket Joanna Olczak-Ronikier (1934) ír le Az emlékek kertjében című családregényében. A népes olvasóközönség, a 2001-ben elnyert Nikedíj (a legrangosabb lengyel irodalmi elismerés), és a már hat nyelven megjelent fordítás – mindez azt támasztja alá, hogy nem a hely diadalmaskodik a pusztítás, a történelem kegyetlensége, a felejtés fölött, hanem az irodalom.

 

Zbigniew Herbert Cogito úr küldetése

Menj arra amerre amazok egészen a sötét határig
a semmi aranygyapjáért ez lesz utolsó jutalmad
járj kiegyenesedve köztük akik térdepelnek
akik hátat fordítottak s akik lesújtattak a porba
nem azért menekültél meg hogy élj
kevés az időd tanúságot kell tenned
légy bátor amikor csődöt mond az ész légy bátor
mivel csak ez számít a végső számadáskor
s valahányszor a megalázottak és ütlegeltek hangját hallod
tehetetlen Haragod legyen tengerhez hasonló

(…)

őrizkedj a szív ridegségétől szeresd a hajnali forrást
az ismeretlen nevű madarat a tölgyet télidőben
a fényt a falon az ég pompáját
ezeknek nincs szükségük forró leheletedre
ezek csak vannak hogy mondhasd: nem vigasztal meg senki
ügyelj – amikor a fény a hegyekben jelet ád – kelj fel és járj
míg csak a vér testedben forgatja sötét csillagát
csak mondd az emberiség ősi mondókáit meséit legendáit
mert így hódítod meg a jót amit nem tudsz meghódítani
ismételj nagy szavakat mondogasd őket makacsul mint azok
akik mentek a sivatagon át és elpusztultak a homokban
és ezért az lesz a jutalmad ami éppen akad
nevetés ostora halál a szemétdombon
menj mert csak így fogadnak be a hideg koponyák közé
őseid körébe a nevük: Gilgames Hektor Roland
a végtelen birodalom s az elhamvadt városok védői közé így kerülsz
Légy hű hozzájuk Indulj

[Gömöri György fordítása]


Czesław Miłosz Olyan keveset…

Olyan keveset mondtam.
Rövidek a napok.
Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.
Olyan keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.
Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.
A leviathán szája
Rám csukódott.
Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.
A világ fehér cethala
Magával ragadott a mélybe.
S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.

[Kerényi Grácia fordítása]


Wisława Szymborska Macska az üres lakásban

Nem halhat meg a macskának csak úgy.
Mert mit kezdjen a macska
egy üres lakásban.
Ugráljon a falra.
Dörgölőzzön a bútorokhoz.
Mintha semmi se változott volna,
mégis kicserélődött minden.
Minden a helyén,
mégis szanaszét.
És esténként már nem ég a lámpa.
Léptek a lépcsőházban,
de ezek nem azok.
Egy kéz halat tesz a tálba,
de ez a kéz sem ugyanaz.
Valami nem kezdődik el
a megszokott időben.
Valami nem úgy pereg le,
ahogy kellene.
Valaki itt volt és itt volt,
aztán egyszer csak eltűnt,
és most makacsul nincs.
Minden szekrénybe belestünk,
végigfutottunk a polcokon.
Bepréselődtünk a dívány alá, hátha.
A tilalmat megszegve
még a papírokat is szétkotortuk.
Mit tehetünk még.
Alszunk, várakozunk.
Csak jöjjön vissza,
csak kerüljön elő.
Akkor majd meglátja,
Hogy a macskával nem lehet így.
Majd úgy megyünk elé,
mint akinek cseppet sem sietős,
óvatosan,
vérig sértett tappancsokon.
És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.

[Csordás Gábor fordítása]

Tadeusz Różewicz Ki a költő

költő az aki verset ír
és az aki nem ír verset
költő az aki széttépi kötelékét
és aki köteléket vesz magára
költő az aki hisz
és aki nem tud hinni
költő az aki hazudott
és az akinek hazudtak
költő az aki kézből evett
és az aki levágta a kezét
költő az akinek szája van
és az aki elnyeli az igazságot
az aki elbukott
és aki fölkel
költő az aki elmegy
és aki elmenni nem tud

[Kerényi Grácia fordítása]

 

Adam Zagajewski Olvasói levél

Túl sok a halálról,
az árnyakról.
Az életről írj,
a mindennapokról,
a rend iránti vágyról.
(…)
Nézd, a szűk stadionokban
összezsúfolódott népek
a gyűlölet himnuszait éneklik.
Túl sok a zene,
túl kevés a harmónia, a békesség,
az értelem.
A pillanatokról írj, mikor a barátság pallói
maradandóbbnak tűnnek
a kétségbeesésnél.
A szeretetről írj,
a hosszú estékről,
a hajnalról,
a fákról,
a fény
végtelen türelméről.

[Körner Gábor fordítása]

Jan Twardowski Siessünk

Siessük szeretni az embereket olyan gyorsan mennek el
cipő marad utánuk meg süket telefon
csak ami nem fontos az cammog, mint a tehén
ami igazán fontos, oly gyors hirtelen történik,
utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,
mint a tisztaság amely legegyszerűbben a kétségbeeséstől születik
amikor valakire gondolunk nélküle maradván
Ne légy nyugodt, hogy van időd mert a bizonyosság bizonytalan,
elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse
úgy jár egyszerre a kettő mint a pátosz és a humor
mint két szenvedély, mely egynél mindig gyengébb,
oly hamar mennek el, mint júliusban elhallgató sárgarigó
mint egy esetlen hang vagy egy ügyetlen meghajlás
becsukják szemüket, hogy lássanak igazán
nagyobb kockázat egyébként megszületni, mint meghalni
mindig túl keveset és túl későn szeretünk
Ne írj róla túl gyakran, de írj egyszer s mindenkorra,
és olyan leszel mint a delfin szelíd erős
Siessünk szeretni az embereket, oly gyorsan mennek el,
és azok meg, akik nem mennek el, nem mindig térnek vissza
hisz soha nem tudni a szerelemről,
hogy az első az utolsó, vagy hogy az utolsó – első

[Sajgó Szabolcs fordítása]