Film

Az 1989-es rendszerváltás után megváltozott a lengyel mozi működési elve: manapság ugyanúgy funkcionál, mint a közepes méretű, nyugat-európai országok filmgyártása általában. Iparágként a lengyel mozi már a kilencvenes évek elején megmutatta, mit tud.

Amikor Steven Spielberg Lengyelországban forgatta Schindler listája című filmjét, koprodukciós partnerként közreműködő három lengyel munkatársa – az operatőr, Janusz Kamiński és a két díszlettervező, Allan Starski és Ewa Braun – is Oscar-díjat kapott.

Bár ez a filmművészet már az új, demokratikus rendszer terméke, művészi hagyománya a Lengyel Népköztársaságban alakult ki. A lengyel filmnek, különösen az 1956 és 1981 közötti években, amikor a kommunista rendszer engedett az ideológiai szorításból, nagyrészt sikerült elkerülnie, hogy teljesítse a hatalom propagandakívánságait, és a társadalom mellé állt. Ebben az időben bontakozott ki a lengyel film történetének két legfontosabb művészi irányzata: a „lengyel filmiskola” az 1956 és 1961 közötti években és „a morális nyugtalanság mozija” az 1975-től 1981- ig tartó időszakban.

Főleg az első – még a romantika irodalmához kapcsolódó – áramlat hagyománya van jelen a lengyel filmben mind a mai napig, pedig már közel fél évszázada nincs az élők sorában a „lengyel iskola” legracionalistább és legszarkasztikusabb alkotója, Andrzej Munk (1921–1961), többek között a Kancsal szerencse (1959) és az Egy nő a hajón (1961, a bemutató 1963-ban volt) című filmek rendezője, és kilenc éve elhunyt Wojciech Has is (1925–2000). A zaragozai kézirat (1964) című filmjét – amelynek története a napóleoni időkben kezdődik – Martin Scorsese is a kedvenc filmjei közé sorolja, olyannyira hogy megvásárolta a kópiáit, hogy restauráltassa a filmet. A lengyel mozi nagy mesterét, Andrzej Wajdát (1926), a Hamu és gyémánt (1958), Az ígéret földje (1974) vagy A márványember (1976) című filmek rendezőjét életművéért 2000-ben Oscar-díjjal jutalmazták. Legújabb, Katyń (2007) című filmjében - melyet Oscar-díjra jelöltek - az egyik legnagyobb lengyel történelmi tragédiát dolgozza fel a világhírű rendező.

Az 1999-es berlini fesztiválon az Amerikai Filmalapítvány Wajdának mint a közép- és kelet-európai országok legbátrabban alkotó filmes személyiségének adta át először az általuk alapított Szabadság Díjat. Azóta a díj Andrzej Wajda nevét viseli, és minden évben személyesen adja át a díjazottnak.

Fontos helyet foglal el Wajda mellett a „lengyel filmiskola” művészei között Kazimierz Kutz (1929), aki gyönyörű filmekben mutatta be Felső- Szilézia népművészetét. 1994-es A halál, mint egy falat kenyér című filmjében – amelyhez Wojciech Kilar írt csodálatos zenét – a Szolidaritás munkásszakszervezet mítoszát elevenítette fel egy tragikus esemény rekonstruálásával: 1981 decemberében, a hadiállapot bevezetése után a sziléziai Wujek-bánya sztrájkoló bányászait szétverte a hadsereg. Jerzy Kawalerowicz (1922–2007), aki olyan aszkétikus kosztümös filmeket rendezett, mint a Mater Johanna (1960) vagy A fáraó (1966), 2001-ben a Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz klasszikus regényéből, a Quo vadis?-ból készített látványos filmet. Sajnos hosszú évek óta nem forgatott új filmet az író-rendező Tadeusz Konwicki (1926), a szerzői film előhírnöke (A nyár utolsó napja, 1958). Egyéni, látomásos művei – például az önéletrajzi ihletésű Mily távol, mily közel (1982) vagy egy másik lengyel Nobel-díjas, a Czesław Miłosz regényéből készült Az Issa völgye (1982) című filmje – arra emlékeztetnek, milyen sokrétű a lengyel kultúra, ahol több évszázadon keresztül egymás mellett éltek lengyelek, zsidók, ruszinok, litvánok, németek.

Említést érdemel, hogy a XX. század harmincas éveiben nagyrészt Lengyelországban zajlott a művészi szempontból legértékesebb jiddis nyelvű zsidó filmek gyártása. Ezeket a filmeket – például Michał Waszyński Dibukját (1937) vagy Józef Green és Jan Nowina Przybylski Jidl, a hegedűs (1936) című filmjét – amelyeket ma már restaurált kópiákon mutatnak be, második fénykorukat élik. A filmekben kiváló, lengyel zsidó színészek játszottak, például Ida Kamińska, aki jóval a háború után is még főszerepet játszott az Oscar-díjas Üzlet a korzón című cseh filmben (1965).

A „lengyel iskola” régi sikereihez kapcsolható Roman Polański (1933) filmje, A zongorista, amely a 2002-es Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálmát kapott, illetve négy Oscar-díjjal is jutalmazták.

Lengyelország csak koprodukciós partner volt ebben a filmben, de a forgatás helyszíne Lengyelország volt, a történet pedig egy zsidó származású lengyel művész sorsát beszéli el. Roman Polański, aki nem csupán rendező, de színész és forgatókönyvíró is, a „lengyel iskolát” elindító Wajda-filmben játszotta első fontosabb filmszerepét. Munk asszisztense volt a Kancsal szerencsében, a łódzi főiskolán forgatott Amikor az angyalok hullnak (1959) című diplomafilmjében pedig az irányzatot parodizálta. Polański évekig dolgozott Nyugaton, mégis hű maradt lengyel munkatársaihoz, például Krzysztof Komedához; ő szerezte a zenét Polański legszórakoztatóbb brit filmjéhez, a Vámpírok báljához (1967) és legjobb amerikai filmjéhez, a Rosemary gyermekéhez (1968). A zongoristához egy másik lengyel zeneszerző, Wojciech Kilar komponálta a zenét, a képek pedig Paweł Edelman munkáját dicsérik.

Más a helyzet a lengyel film másik klasszikus vonulatával: „a morális nyugtalanság” mozijával, amely – a valóság ábrázolásából kiindulva – a lengyelországi kommunista rendszer torzulásait bírálta. A két legkiválóbb alkotó, aki továbbment a közvetlen bírálatnál, Agnieszka Holland (1948), valamint Krzysztof Kieślowski (1941–1996), az irányzat klasszikusának számító Amatőr (1979) rendezője.

Kieślowskit a nyolcvanas– kilencvenes évek fordulóján a legjobb európai rendezők között tartották számon. Tíz részből álló filmciklusa, a Tízparancsolat (1988–1989) azt példázza, hogyan jussunk el a világ tiszta szemlélésétől a minden ember számára fontos alapkérdésekig. További lépéseket jelentettek ezen az úton a későbbi koprodukciók: a Veronika kettős élete (1991) és a Három szín trilógia (1993–1994), ezekhez Zbigniew Preisner szerzett felejthetetlen zenét. A filmek révén csatlakozott két fiatal francia színésznő, Juliette Binoche és Irène Jacob az európai filmszínészet legnagyszerűbb hagyományaihoz.

„A morális nyugtalanság” mozija a mai napig termékeny alkotói modell. Rendezői közül Krzysztof Zanussi (1939) a legaktívabb, akinek Az élet mint nemi úton terjedő halálos betegség (2000) című filmje azt jeleníti meg, hogy – a jelenkort szemlélve – hogyan foglaljunk állást a végső kérdésekben. Hasonló mintát követnek a későbbi alkotói nemzedék fontosabb képviselői. Krzysztof Krauze (1953) Adósság című filmjében (1999) egy kilencvenes években megtörtént bűnügyi esetet dolgoz fel, ebben teszi fel a személyes védelem törvényes határait érintő kérdéseket, de politikai és erkölcsi problémákat is felvet: a rendszerváltásért fizetett ár, a szabadságra való szellemi felkészülés kérdését boncolgatja. Robert Gliński (1952) Szia, Tereska (2001) című filmjében két, az életbe épp csak kilépő tizenéves lány nem könnyű sorsát mutatja be a nagyvárosi lakótelepen. A filmben nyújtott alakításért a két főszereplő, Aleksandra Gietner és Karolina Sobczak a denveri fesztiválon megkapta a Young Artist Award díjat.

E művek között Piotr Trzaskalski (1967) első filmje tűnik a legderűlátóbbnak. Az Edi (2002) szuggesztív jelenetek sorával győz meg arról, hogy még egy hajléktalan életében sem elérhetetlen a belső harmónia és a boldogság.

Említésre méltó a feltörekvő, fiatal filmesek legújabb hulláma. Például Magdalena Piekorz (1974), akinek Sebhelyek című első filmjét az American Academy Awardra jelölték a külföldi filmek kategóriájában, vagy Wojciech Smarzowski (1963), aki Lengyelországban már nevet szerzett magának Menyegző című filmjével, amelyben az ismert lengyel sztereotípiákat mutatja be és figurázza ki. Feliks Falk (1941) egy friss bűnügyi történetet jelenít meg A végrehajtó című 2005-ös alkotásában.

A lengyel film fejlődésének jelenlegi szakaszában a legjellemzőbbek azok az individualista alkotók, akik valós vagy mitologizált életrajz-töredékekől rakják össze saját világukról szóló történetüket, s ennek segítségével kommunikálnak a befogadóval. E csoport legkövetkezetesebb filmesei közé tartozik Andrzej Kondratiuk (1936). Évek óta sikerrel készít privát, önéletrajzi filmeket – ilyenek például az Időorsó (1995) vagy a Napóra (1997) –; ezekben magára vállal minden létező feladatot: ő a forgatókönyvíró, a díszlettervező, a producer és a főszereplő is. A mai lengyel mozi legfontosabb szatirikus alkotója Marek Koterski (1942), aki a frusztrált értelmiségi keserű sorsát mutatja be hőseinek példáján. Ő rendezte A bolond egy napja (2002) című filmet, melyben az egyik legsikeresebb lengyel színész, Marek Kondrat játszotta a nagyszerű főszerepet. A kilencvenes évek másik leghíresebb pályakezdője Jan Jakub Kolski (1956), aki sajátos világot teremtett filmjeiben, például a Vízöntő Jankó (1993) és A popielawyi mozi története című munkáiban. Ezek a történetek olyan világban, falun játszódnak, amely távol van a civilizációtól, és ahol a lehető legtermészetesebben hangzanak az alapvető etikai kérdések. Végül említést kell tenni a „morális nyugtalanság” mozijának egykori színészéről, Jerzy Stuhrról (1947), aki jó rajtot vett rendezőként a Szerelmes történetek (1997) vagy a Nagy állat (2000) című filmekkel, és sikeresen csatlakozott ehhez a vonulathoz.

A közönségfilmek műfaján belül manapság a vígjátékok örvendenek a legnagyobb népszerűségnek. A kultikus rendező státuszát azok az alkotók nyerték el, akik a kommunista időkben is rendeztek vígjátékokat, és filmjeikben ábrázolni tudták a rendszer mindennapi működésének abszurditását – ilyen volt Stanisław Bareja (1929–1987), a Mackó (1980), illetve Marek Piwowski (1935), a Hajókirándulás (1970) rendezője, amely a rajongók újabb és újabb nemzedékeit hódítja meg. Napjainkban Juliusz Machulski (1955) a műfaj specialistája, ő rendezte a Szexmissziót (1983), a nyolcvanas évek sikerfilmjét, amely a science fiction műfajt figurázta ki Jerzy Stuhr emlékezetes alakításával. Az elmúlt évtizedben hasonló sikernek számított Kiler (1997) című filmje.

A lengyel film történetének fontos fejezetét alkotja a művészi dokumentum film. A mai napig a łódźi filmfőiskolán tanít a lengyel dokumentumfilm klasszikusa, Kazimierz Karabasz (1930), a híres, tízperces Zenészek (1960) című film alkotója, amelyet tanítványa, Krzysztof Kieślowski a világ legjobb tíz filmje közé sorolt a mozi születésének százéves évfordulója alkalmából összeál lított listán. A lengyel dokumentumfilm-iskola legfontosabb elve az volt, hogy olyan képet mutasson a valóságról, amely általánosít, a sors metaforáját adja. Krzysztof Kieślowski kiváló dokumentumfilmeket készített (Első szerelem, Kórház). Jelenleg Marcel Łoziński (1940) a dokumentumfilm legnagyobb mestere, ő már a kommunista Lengyelországban is készített a rendszer álszent és hamis arcát leleplező dokumentumfilmeket (Hogyan éljünk, 1977), mostanában pedig – mint a 89 mm-re Európától -ban (1994) vagy a Bármi megtörténhet-ben (1995) – olyan helyzeteket keres, amelyek a lehető legjobban tükrözik a mai ember lelkiállapotát. A fiatalabb nemzedék egyik legtehetségesebb dokumentumfilmrendezője Marcel Łoziński fia, Paweł Łoziński (1965), aki saját formát talált ki, VHS-kamerával készített privát dokumentumfilmet a vele egy házban élő szomszédairól (Így esett, 1999). Alkotótársai közül kiemelkedik a dokumentarista-rendező Andrzej Fidyk (1953). Felvonulás (1989) című filmje, amely a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fennállásának negyvenéves évfordulóján tartott ünnepségeket rögzíti, a totalitárius rendszer lenyűgöző metaforája. A Kalkuttai filmesek (1998) sajátos hódolat az indiai filmgyártás és India előtt, ahol évente a legtöbb filmet készítik. Ezzel a filmjével nagydíjat nyert a banffi televíziós alkotások fesztiválján. Egyik legújabb munkája, a Nádtánc (2001) színes, bár borúlátó elbeszélés egy kis délafrikai ország, Szváziföld szokásairól és problémáiról. Fidyk filmje megkapta a hamburgi World Media Festival díját a „társadalom” kategóriában, a 2001-es kölni televíziós vásáron pedig a világ tíz legjobb televíziós produkciója közé sorolták.

A lengyel animációs film a művészi kísérletezés terepe volt, ugyanakkor irodalmi és filozófiai üzenetet hordozott. E filmtípus legnagyobb mestere volt a sokáig Nyugaton dolgozó Jan Lenica (1928–2001), olyan animációk alkotója, mint a Labirintus (1963) vagy az Übü király (1979), illetve Walerian Borowczyk (1923–2006), aki olyan groteszk filmeket készített, mint a Kabal úr és Kabal asszony hangversenye (1962). Az animáció mostani legfőbb alkotói: a krakkói Jerzy Kucia (1942), az örök kísérletező, akit „a világanimáció Bressonjának” is neveznek, a varsói Piotr Dumała (1956), aki a világirodalom remekeiből készít eredeti animációkat (A szelíd teremtés, 1985; Bűn és bűnhődés, 2001), illetve a fiatal Tomasz Bagiński (1976), az Oscar-díjra jelölt Katedrális (2007) rendezője.

Különleges helyet foglal el közöttük Zbigniew Rybczyński (1949), az első lengyel Oscar-díj birtokosa. A Tangó 1980-as feldolgozásáért kapta a díjat, az alkotót „a videó pápájának” is nevezik. Korábban még ismeretlen művészi és kutatási lehetőségeket keres – többek között a Lépcső (1987), a Zenekar (1990) vagy a Kafka (1991) című filmekben – olyan új technológiák segítségével, mint például a High Definition rendszer.

Lengyelországban két állami művészeti intézményben képeznek filmeseket. Az egyik a több mint ötven éve működő Állami Film-, Televíziós és Színházi Főiskola Łódźban, ez a régebbi és az ismertebb, számos kitűnő rendező, operatőr, színész, produkciós vezető tanult itt, köztük Wajda, Polański és Kieślowski. A másik intézmény a Sziléziai Egyetem Rádiós és Televíziós Kara Katowicében. Mindkét intézményben tanulnak külföldi hallgatók is. A legérdekesebb fiatal alkotók – például Małgorzata Szumowska (Egy boldog ember, 2000), Łukasz Barczyk (Téged nézlek, Marysia, 2000, Átváltozások, 2003, Mozdulatlan mozgató 2008) vagy Marek Lechki (Az én városom, 2002) – új, egyéni perspektívával gazdagítják a hazai filmművészetet; ők már a demokratikus Lengyelországban tanultak, nem nehezednek rájuk szüleik generációjának előítéletei és komplexusai.

A Lengyelországban rendezett számos filmfesztivál közül három nevezhető különösen jelentősnek. A belföldi filmgyártás szempontjából az 1974 óta létező, Gdyniában (azelőtt Gdańskban) megrendezett Lengyel Játékfilm Fesztivál a legfontosabb, ahol minden szeptemberben bemutatkozik a teljes lengyel játékfilmes kínálat; nagydíja az Arany Oroszlán. A leggazdagabb hagyományokat a Krakkói Filmfesztivál mondhatja magáénak, hiszen 1960 óta minden évben megrendezik, és két párhuzamos versenyben indítanak filmeket – lengyel és nemzetközi kategóriában, itt az Arany Lovas és az Arany Sárkány díjakat ítélik oda a legjobb dokumentum- és rövidfilmeknek. A legfiatalabb fesztivál az 1993 óta minden november végén, december elején megrendezett „Camerimage” Nemzetközi Filmoperatőr-fesztivál, ahol az Arany Békát ítélik oda a legjobb operatőröknek.

Lengyelországban a filmtudomány is fejlődik, az ország minden egyetemén oktatják. Önálló filmtudományi szak működik a krakkói Jagelló Egyetemen és a Łódźi Egyetemen. Több filmújság jelenik meg, ezek közül a legfontosabbak: a tudományos jellegű, negyedévi Kwartalnik Filmowy, illetve két havilap, az igényes (a Filmvilághoz hasonló) Kino és a népszerű Film (amely a Premier-hez hasonlít).

Roman Polański válogatott filmjei

1961 Kés a vízben – forgatókönyvíró és rendező; főszereplő: Leon Niemczyk, Zygmunt Malanowicz
1968 Rosemary gyermeke – forgatókönyvíró és rendező; főszereplő: Mia Farrow és John Cassavetes
1974 Chinatown – rendező; főszereplő: Jack Nicholson és Faye Dunaway
1979 Egy tiszta nő – rendező; főszereplő: Nastassja Kinski
1988 Őrület – forgatókönyvíró és rendező; főszereplő: Harrison Ford
1992 Keserű méz – forgatókönyvíró és rendező; főszereplő: Emmanuelle Seigner, Peter Coyote
1994 A halál és a lányka – rendező; főszereplő: Sigourney Weaver, Ben Kingsley
2001 A zongorista – forgatókönyvíró és rendező; főszereplő: Adrien Brody
2005 Twist Olivér – rendező

Agnieszka Holland válogatott filmjei

1988 Megölni egy papot – forgatókönyvíró és rendező; főszereplő: Christopher Lambert, Ed Harris
1990 Európa, Európa – forgatókönyvíró és rendező; főszereplő: Solomon Perel, Marco Hofschneider
1993 A titkok kertje – rendező; főszereplő: Maggie Smith
1995 Teljes napfogyatkozás – rendező; főszereplő: Leonardo DiCaprio
1997 Washington Square – rendező; főszereplő: Jennifer Jason Leigh, Albert Finney
1999 A harmadik csoda – rendező; főszereplő: Ed Harris, Anne Heche
2001 Aranyló álmok – rendező; főszereplő: Whoopi Goldberg
2005 Beethoven árnyékában – rendező; főszereplő: Ed Harris, Diane Kruger

A fontosabb Oscar-jelölések

2008 Andrzej Wajda, Katyń – legjobb idegen nyelvű film kategóriájában
2003 A katedrális, Tomasz Bagiński animációs rövidfilmje
2001 Sławomir Idziak a fényképezés kategóriájában Ridley Scott A sólyom végveszélyben című filmjében
1995 Krzysztof Kieślowski, Három szín. Piros – a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában
1991 Agnieszka Holland, Európa, Európa – a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában
1985 Agnieszka Holland, Keserű altatás – a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában
1976 Andrzej Wajda, Az ígéret földje – a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában
1974 Roman Polański, Chinatown – a legjobb film és a legjobb rendezés kategóriájában
1968 Roman Polański, Rosemary gyermeke – a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában
1966 Jerzy Kawalerowicz, Fáraó – a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában
1961 Roman Polański, Kés a vízben – a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában

Fontosabb fesztiváldíjak

2006 BAFTA – Tomasz Bagiński, Az esés művészete
2006 Arany Medve Berlinben – Andrzej Wajda, életműdíj
2005 Oscar – Jan A.P. Kaczmarek, a legjobb eredeti filmzene – Én, Pán Péter
2005 Grand Prix Karlovy Vary-ban – Krzysztof Krauze, Az én Nikiforom
2002 Arany Pálma Cannes-ban – Roman Polański, A zongorista
1998 Arany Oroszlán Velencében – Andrzej Wajda, életműdíj
1995 Ezüst Medve Berlinben – Krzysztof Kieślowski, Három szín. Fehér
1993 Arany Oroszlán Velencében – Roman Polański, életműdíj
1993 Arany Oroszlán Velencében – Krzysztof Kieślowski, Három szín. Kék
1990 Arany Pálma Cannes-ban a legjobb női főszereplőnek – Krystyna Janda Ryszard Bugajski Kihallgatás című filmjében
1985 Arany Kagyló San Sebastianban – Radosław Piwowarski, Yesterday
1984 Arany Oroszlán Velencében – Krzysztof Zanussi, A nyugodt nap éve
1982 Arany Pálma Cannes-ban a legjobb női főszereplőnek – Jadwiga Jankowska- Cieślak Makk Károly Egymásra nézve című filmjében
1981 Arany Pálma Cannes-ban – Andrzej Wajda, A vasember
1980 Ezüst Medve Berlinben a legjobb színésznek – Andrzej Seweryn Andrzej Wajda A karmester című filmjében
1966 Arany Medve Berlinben – Roman Polański, Zsákutca

A legrangosabb nemzetközi elismeréssel díjazott lengyel operatőrök

Andrzej Bartkowiak Idegen közöttünk (1992), rendezte Sidney Lumet; A Prizzik becsülete (1985), rendezte John Huston; Becéző szavak (1983), rendezte James L. Brooks
Sławomir Idziak
Arthur király (2004), A sólyom végveszélyben (2001), rendezte Ridley Scott (Oscar-díj-jelölés a fényképezésért); Túszharc (2000), rendezte Taylor Hackford; Három szín. Kék (1993), Veronika kettős élete (1991), rendezte Krzysztof Kieślowski
Janusz Kamiński
Schindler listája (1994), Az elveszett világ: Jurassic park (1997), Ryan közlegény megmentése (1998), Különvélemény (2002), rendezte Steven Spielberg; Jerry Maguire (1996), rendezte Cameron Crowe
Andrzej Sekuła
Kutyaszorítóban (1992), Ponyvaregény (1994), rendezte Quentin Tarantino
Piotr Sobociński
(1958–2001) – Három szín. Piros (1994), rendezte Krzysztof Kieślowski; Marvin szobája (1996), rendezte Jerry Zaks; Rejtélyes alkony (1998), rendezte Robert Benton

Lengyel Oscar-díjasok

2005 Jan A. P. Kaczmarek, Én, Pán Péter, a legjobb eredeti filmzenéért
2002 Roman Polański, A zongorista, a legjobb rendezésért
1999 Andrzej Wajda, életműdíj
1998 Janusz Kamiński a fényképezésért, Ryan közlegény (rendezte Steven Spielberg)
1993 Janusz Kamiński a fényképezésért, Allan Starski és Ewa Braun a Schindler listája (rendezte Steven Spielberg) díszletéért
1982 Zbigniew Rybczyński a Tangó című animációs filmért