Király Nina: Józef Szajna - „A művészetet valamiféle könyörtelen késztetésből csinálom”

A lengyel színház nagy mesterei - Tadeusz Kantor, Józef Szajna, Jerzy Grotowski -munkasságának szentelt albumok, katalógusok, monográfiák, melyek az elmúlt néhány esztendőben jelentek meg,  egyre inkább tudatosítják bennünk azt a felismerést, hogy ők azok, akik egymás mellett - együtt vagy olykor egymással ellentétben - teremtették meg azt a XX. századi lengyel színház legendáját. Azt a színpadi modellt, amelynek sajátosságairól és  jelentőségéről az európai színház számára már Gordon Craig írta az előző századfordulón Stanisław Wyspiański művészete kapcsán. Talán nem véletlen, hogy Józef Szajna és Grotowski éppen Wyspiański  Akropolis-a alapján alkottak meg azonos című előadást, amely magába sűrítette a XX. század Emberének és magának a Művésznek a háború tragikus tapasztalatait – az Apokalipszist. Már az  1959-ben Opoleban megjelent „Viták és Anyagok. A 13 Sor Színháza” című kiadvány első számában Józef Szajna azt vallotta, hogy még egy kiegészítő dimenzióban látja a színpadi realitást, „amely túlmutat a valósággal való szembesülésén. Van egy pillanat, amikor a színház, az irodalmi mű, az elemző gondolat szférájából átmegy valamiféle új független értékbe, amely egyidejűleg több dimenzióban él, és több szemszögből is befogadható. Egy olyan pillanat ez, amikor a dráma megszűnik partitúra lenni, és a színpadi cselekvések sora önmaga improvizációjává válik”.  A képzőművész vallomása, egy olyan alkotó gondolatmenete ez, aki számára a plaszticitás, a fény, a színpadi gesztus- és mozgás rendszer, valamint a verbalitás egy szerves egységgé olvad össze, amit Szajna esetében „a vizuális narráció színháza”-ként szoktak emlegetni.

Józef Szajna leghíresebb  Replika c. előadásának első verziója is a Reminiszcenciák „environment” installációból született meg Svédországban, s 1973-óta Replika IV. a lengyel ősbemutatójától egészen 1986-ig, az utolsó Tel-Avivban létrejött Replika VII. variánsig, 20 országban mutatták be az előadást; 1975-ben  Budapesten, az Ernst Múzeumban.

Szajna művészi felfogására nagy hatással voltak Krakkó művészeti hagyományai, kiváltképpen Karol Frycz és Andrzej Pronaszko szcenográfiájának újszerű megközelítései. Utóbbitól származik a „vizuális inszcenizáció” terminus is, amely egyértelműen előtérbe helyezi a képzőművész szerepét a színpadi tér elrendezésében. Szajna bevallása szerint, ő nem „hódol be a hagyománynak, mert azt magában hordja”. A „narráció”- az irodalmi anyag komponenseként - a művész ama viszonyát tükrözi az irodalmi műhöz, mely mintegy invitálása a szöveg szerzőjének: a képzőművész vegyen részt abban a közös munkában, amelyet maga az előadás képvisel. A grafikai szak, amelyet Szajna a krakkói Képzőművészeti Akadémián a szcenográfia mellett elvégzett, különösen érzékennyé tette őt a színpadkép vizuális értékei iránt: „a színháznak ahhoz, hogy éljen, képnek, látványnak is kell lennie”. Ez vezérelte Szajnát, hogy Peter Brookhoz hasonlóan, aki 1971-ben alakította meg Párizsban a Színházi Kutatások Nemzetközi Központját (CICT), létre hozza Varsóban a Stúdió színházat, amely nem csak kísérleti színpad volt, hanem a kortárs művészetek galériája, rendezők és színészek műhelye, alternatív akadémiáját egyben. Akkoriban ez volt az első ilyen típusú intézmény, amelynek Szajna 1982-ig igazgatója is volt.

1971-1982 között jöttek létre Szajna legismertebb alkotásai. A „szerzői”, az „autonóm” színház (ennek a korszakának az előadásaira leginkább ez a meghatározás illik) megteremtése fordította Szajna figyelmét a különböző országok és korszakok nagy alkotóinak életére és műveire, amelyekben a nyitottságot és költőiséget értékelte legjobban. Witkacy, Dante, Cervantes, Majakovszkij életrajza és művei szolgáltak alapul az azonos című előadásokhoz. (Witkacy. 1972; Dante, 1974; Cervantes, 1976; Majakovszskij, 1978). Az „életrajzi színház” vonulata, amely annyira elterjedt a 60-70-es évek európai színházban egybeesett Szajna művészetében saját „önéletrajzságával”, valamint az un. Második Színházi Reform „autobiografizmusával”. Az életrajzi dráma ebben az időszakban ugyanis bizonyos fokig az előző századfordulón divatos „Künstlerroman” műfajának megfelelőjeként jelent meg.

A Stúdió színház előadásait követő tíz évben Szajna visszavonult a színházi élettől és egészen 1992-ig, elsősorban festészettel foglalkozott, amikor is a hetvenedik születésnapi ünnepségek alkalmából felújította a Stúdió színházban Dante című előadását. Az előadás alapstruktúrája ugyan nem változott a korábbi (1974) verzióhoz képest, azonban Szajna most már kisebb teret hagyott az előadásban a vizuálitásnak és nagyobbat a verbalitásnak, s a látvánnyal így szinte egyenjogúvá vált a szó. Szemmel láthatóan Szajna átértékelte „vizuális narrációszínház” formuláját. A következő előadásai - A nyomok (Slady) és Restos (1995, Portugália) - közelebb állnak a Becketti drámák világához, amint a későbbi Déballage (1997, Rzeszów) is. Szajna lemondani látszik a rá annyira jellemző „felnagyított” groteszk plasztikai megoldásokról, helyettük egy „lekicsinyített”, önkorlátozó színpadkép jelenik meg. A nézőkkel való kommunikációban a színpadi teret most már a színészi játék tölti ki, s a szó válik főeszközzé, de Szajna ars poetica-jának fő tétele, mely szerint olyan színházat csinál, amelyben „a szó képpé válik, a kép pedig szóvá” – nem változott. Ahogy nem apadt a Művész alkotókedve sem. Két nagy európai kortársa - Peter Brook és Ingmar Bergman -  mellett Józef Szajna még mindig aktív és megújulásra képes művész, hiszen számára az alkotói aktus mindenek előtt „az új poétika megalkotásának a kísérlete, amely univerzális tartalmakat foglal magába, és amely nem ismeri az osztályokra, fajokra és vallásokra való felosztást. Az ellentétek káoszából, az emberi természet kettőségéből kiválik v a l a m i, ami maga a művészet alanya és  ü z e n e t e”.                                                                                                                          

<b>Józef Szajna </b> a lengyel színház nagy reformátorai közé tartozik: 1962-ban Grotowskival együtt alkotta meg a híres Akropolis c. előadást, amelyben Wyspianski azonos című drámájának bibliai jeleneteit ötvözte a saját életrajzi tapasztalatával, a holocaustot túlélő ember sorsával. Szajna 17 évesen került koncentrációs táborba, kétszer próbált megszökni, kétszer ítélték halálra. Világot bejárt előadását - a Replikát - Magyarországon is nagy sikerrel mutatták be 1975-ben, az Ernst Múzeumban.

A Replika első verziója Svédországban született a Reminiszcenciák c. installációból, az első előadásra az edinburghi fesztiválon került sor a Demarco Galériában, két angol színész részvételével (Traverse Theatre színészei). Ezen a fesztiválon mutatták be egyébként első ízben Tadeusz Kantor A Szépek és Bestiák c. happeningjét is. Csak 1973-ban mutatták beVarsóban Szajna Replika IV. lengyel variánsát, 1986-ban Tel-Avivban az utolsót, Replika.VII. Miközben Szajna az emberiség Apokalipszisét jelenítette meg Replikájában, párhuzamosan megalkotta azokat az előadásokat, amelyekben a nagy világalkotók egyéni tragikus sorsait ábrázolta: Dante, Witkacy, Majakovszkij, Cervantes. Érdekes, hogy körül-belül ezekben az években Jean-Louis Barrault szintén egy nagy művész-portré sorozatot hoz létre: Rabelais, Jarry sur la Butte, Im-ígyen szóla Zarathustra, Patrice Chereau - Toller c. előadását, Jurij Ljubimov Majakovszkij és Puskin szövegei alapján alkot a szerzői színházat. Olyan előadások voltak ezek, ahol a verbalitás, a fény, a vizualitás, a színpadi gesztus- és mozgásrendszer egy szerves egységgé olvadtak össze, ami Szajna esetében "a vizuális narráció színháza" -ként szoktak emlegetni. Március 13-án, Szajna születésnapján erről tanácskoztak a Szajna művészet méltatói a varsói Kortárs Művészetek Központjában (Centrum Sztuki Wspólczesnej). A szimpózium: Szajna művészete - motívumai és kontextusai címmel még mindig tudott újat mondani ahhoz képest, ami Szajna nemrégen kiadott albumában jelent meg. A manöken szerepéről Kantor és Szajna előadásaiban a bábművészet történeti kontextusában, Szajna és Grotowski kapcsolatáról, Szajna festészetéről és színházi plasztikájáról a posztmodern művészeti irányzatok tükrében szóltak az előadások. (Egyébként az említett album - Józef Szajna világa - két verzióban jelent meg - angol és lengyel nyelven). Meglepő volt, hogy mennyi fiatal jelent meg a Művésszel való találkozáson és a róla készült filmek vetítésen. Azonban kétségtelen, hogy éppen Kantor, Grotowski, Szajna teremtették meg a 20. századi lengyel színház legendáját. Brook és Bergman mellett Szajna még mindig aktív és megújulásra képes alkotó. Az utolsó években is színházi rendezései, kiállításai- Spanyolországban, Törökországban, Egyiptomban és más országokban - foglalják le. Szajna, Peter Brookhoz hasonlóan, aki 1971-ben alakította Párizsban a Színházi Kutatások Nemzetközi Központját (CICT) ugyan ebben az évben hozta létre Varsóban a Stúdió színházat, amely nem csak kísérleti színpad volt, hanem a kortárs művészetek galériája, rendezők és színészek műhelye, alternatív akadémiája. Akkoriban ez volt az első ilyen típusú intézmény, amelynek Szajna 1982-ig igazgatója volt, és csak a politikai események következtében mondott le. Azóta sem kötődik semmilyen intézményes formához. Szülővárosában - Rzeszówban, ahonnan Grotowski is származik, a művész gyűjteményéből létrejött Józef Szajna Galériája.

<i>Király Nina </i>