Krakkó. Írókönyv.

Friday 8 June 2018

Nagy örömünkre megjelent az Austeria Írókönyvek sorozatának magyar nyelvű krakkói kiadása Éles Márta gondozásában. Elegáns kiadás, frappáns idézetek, gyönyörű archív fotók és hely a saját gondolatok lejegyzésére - mi kellhet még? Nekünk nem jut eszünkbe más. Kapható a Massolit Books & Caféban!

http://austeria.eu/produkt/krakko-irokonyv/ 

Pilinszky János
KRAKKÓ
Krakkó szép. Nem lehet kimeríteni, és nem lehet eltévedni benne. Szeszélyesen kalandozó utcácskáit nyugodt és hatalmas vonzással fogja egybe a város főtere, mely épp zártságával hasonlít a nyílt tengerre, szépségének szabadságában. Bolyongása során az idegen nyugodtan választhatja útikalauzul magát e szépséget. Akkor szabadon járhatja a várost, nem tévedhet el benne.
A Főtér. Itt van a híres Mária-templom, melyben Veit Stoss páratlan remeke, a világ legszebb faragott oltára áll. Valóban a legszebb. Mikor délben megnyitják, s kitárul a hatalmas szárnyas oltár: e pillanat a nagy drámák katartikus kitárulását idézi. A szimbólum szíven üt: a menny kapuja, az elveszett paradicsom kapuja nyílik meg, a valóság nyikorgó zajai közepette. Egy pillanatra itt van, amit elvesztettünk, s amit újra meg kell találnunk.

 

Simon Márton
Arról, ami szép
 
Krakkó szép – írja Pilinszky János egyhelyütt, és hogy ebből a boldog élmény differenciálatlan egyszerűségét, vagy egy letaglózó tapasztalat szinte önkéntelenül kibukó, primer közlését halljuk-e meg inkább, az már csakis az egyéni vérmérséklet kérdése, ez tény. Hogy különben mit is jelent ez, ez a szép, az már csak ezután, egy pillanattal később merül fel. Mint egy sorsdöntő esszékérdés egy álombeli záróvizsgán:
Tudja-e Ön, miért szép Krakkó?
Tudom, vágnám rá erre most bárhol és bármikor, tudom, noha nem merném azt mondani, hogy van rá három pontos mondatom. Pontos érzéseim vannak rá, ahogy érzem a kezemben a csontokat, ahogy egy kád forró vízben ülök, ahogy a levegőt veszem, úgy tudom. Ahogy sétálok reggel a Brackán vagy este a Slawkowskán, ahogy megállok egy pillanatra a Mária bazilika bezárt ajtaja előtt éjjel. Az, amit Krakkóban – pontosabb fogalmak híján – szépnek nevezünk valahol az elfedett ragyogás, a saját tempóban telő idő és a puszta ég keresztmetszetében helyezhető el. Vagy fordítva: itt található meg, innen nyerhető ki.
Krakkó valódi szépsége - - - ezzel kellene kezdenem újra és újra a mondataim, de nem merem, mert ha egy életet áldoztam volna erre, akkor is úgy érezném, félig a hátam mögött, a látásom perifériáján túl, pontosan ott áll még egy fontos, egy újabb fontos részlet, ami elengedhetetlen része az egésznek, amit még nem láttam. Ami túlmutat a homlokzatokon, túl a vörös téglákon és macskaköveken, túl a    Bach-ot játszó, ősz hajú harmonikáson. A Visztula színén szeptemberben vagy novemberben. A Wawel legbelső udvarán is túl.
Amire én gondolok, amire a szépség valóban lehet, hogy nem is jó szó, ami miatt elképzelhető, hogy mindez csak egy újabb, lelkes félreértés, az a fellibbenő függöny mögötti, lenyűgözően gazdag, mégis szinte szótlan, másik világ. Akár ha egy vulkán kráterében a szürke, hideg padlat repedne fel egy-egy pillanatra, mutatni, mi izzik alatta, mit takar ez a mozdíthatatlan, méltóságteljes nyugalom. Egy pincében, egy antikváriumban, egy étterem folyosóján, egy száz éves lépcsőházban, egy kapualjban a ragyogás. Egy hajnali felpillantásban a Park Decjusza fölött nyújtózkodó égen.
Csomagolva mindabba, amit nem tudok, mert titok, mert olyan, hogy nem tudható – mégis újra és újra átfénylik rajta. Felmutatva valami tisztát, hogy ha jól figyelek, lássam, itt meglássam, az ilyen.